A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

VIGA Gyula: A gazdaság, társadalom és kultúra változása a Bodrogköz 18-20. századi műveltségében

nehezebben - alakít annak részletein. Az előzőekhez hasonlóan meghatározott személyiségében a kutatói hajlam, habitus is, csöppet nem függetlenül attól a társadalmi közegtől, amiben az illető él. Európában a társadalmi haladásról, a fejlődésről folytatott értelmiségi gondolkodás az elmúlt századokban vagy a távoli kontinensek alacsony fejlődési fokon álló népeit, vagy az európai parasztokat jelölte meg - saját társadalmának kritikájaként - mintául. A magyar nemzeti kultúra megkonstruálásának időszakában a hagyományában is erősen megosztott magyar társadalom különböző rétegei alapvetően más jelentőséget tulajdonítottak saját identitástudatukban az egyes társadalmi rétegek tradíciójának, köztük a korábbi századokban domináns parasztok kulturális örökségének. A hagyomány értelmezése a néprajz tudománnyá válása és intézményesülése óta sokat változott, de tartalma ma is vitatott. A 19. században még jobbára a folklór egészével azonosították, hasonlóan Györffy István 1939-ben még az elődeinkről ránk maradt szellemi javakat érti alatta, szemben a hagyaték és az örökség kifejezésekkel jelzett, objektiválódott tárgyi javakkal, amelyek ugyancsak az előző generáció(k)ról maradtak fent. Az újabb kutatások a tradíciót igyekeznek leválasztani magáról a kultúráról, s olyan törvényszerűségnek tartják, amely maga nem része a kultúrának. Ha a hagyomány fogalmát a generációk között átörökített kulturális örökség értelmében használjuk, akkor a műveltség nagy tömbjeit lényegében kiemelhetjük a tradíció köréből. A táji feltételekhez való alkalmazkodás rendje, annak eszközei, a mezőgazdálkodás technikái és szerszámai, a kézműves technológiák önmagukban nem tartoznak a tradíció körébe. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy a paraszti tevékenységet az európai feudalizmus tulajdonlási és birtoklási rendje, a szolgáltatások rögzített formái, a rögzült településhatárok, s még számos más tényező szervezett struktúrában működteti. A termőtájak kialakításának lehetősége a feudális keretek között éppen úgy nem volt spontán folyamat, ahogyan nem volt az a 19. század második felében sem. Mindezek persze egészen nem függetlenek a hagyománytól és a hagyományozódástól. A termelés technikájának és eszközeinek, eljárásmódjainak működtetése mentén az átörökítés - hol vékonyabb, hol erősebb - szálaival generációkat kapcsol össze. A termőterületek adottságait éppen úgy nem kell újratanulniuk a parasztemberek fiainak, ahogyan a társadalmi viszonyokat és viszonylatokat, a közösségen belüli hierarchiát, s azokat az eszméket sem, amelyek azok átalakítására, megreformálására jönnek létre. Ennyiben a tradíció valóban nem közvetlen része a kultúrának, hanem értelmezhető annak grammatikájaként, csakhogy azonnal értelmét veszíti, ha nem nevezzük meg konkrétan a helyét, működési területét. Nincs általában „hagyomány", ilyen módon az mégis elválaszthatatlan a kultúra szövetétől. Ha a kultúra bonyolultan összetett szerkezetét tekintjük, akkor egyértelmű, hogy annak összetevői más-más jelentőséggel bírnak az egész struktúrájában, s szerepüknek megfelelően eltérő megváltozásuk/megváltoztatásuk lehetősége, valamint a változásuknak a műveltség egészének állapotára gyakorolt befolyása. A fentiek összefüggésében különös jelentősége van a műveltség korszakhatárainak, s a változások értelmezhetetlenek a hosszabb történeti metszetek nélkül. Az európai kontinens históriájában a - főleg történeti-agrártörténeti - kutatások mind térben, mind időben markáns határokat húztak, amelyek egyszersmind korszakhatárok: kifejezik, hogy a térbeli különbözőségek az időbeliekkel mennyire adekvátak, s miként változnak az évszázadok során. Értelmezik, hogy gyorsul-e vagy lassul a változások tempója, s azt is, hogy milyen feltételek gyorsítják vagy lassítják az átalakulás ütemét. Markánsabban megragadható ezekben a folyamatokban a jobbágyfelszabadítás társadalmi-gazdasági következménye, a paraszti műveltség átalakulására és táji differenciá394