A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

sem volt jobb a helyzet. Ttt a legfőbb fékezőerőt az oszmán birodalom testesítette meg, emiatt még a 19. században is az állami kizsákmányolás igájában nyögtek az alattvalók, kivált a parasztok, a szultán hódításai nyomán kialakult közállapotok csapdájából nem tudott kikecmeregni a társadalom. Az előzmények hatásai mindmáig érezhetők. A despotikus uralom nem rombolta szét az ősi rendszereket, rájuk telepedett és lefojtotta benne élők energiáit. A kultúra archaizmusait alkalmasint ennek köszönhetően őrizhették meg. A Balkán-félszigeten napjainkban a törzsi származékok egyre több államot alakítanak ki, feledve a határokat nem tisztelő gazdaság intézményeit. Napjainkban a következmények elkerülhetetlenek és aligha biztatók. Mostanság sem sikerül az ókor óta bányászott érceket exportálniuk és a mediterrán kereskedelmi hálózatba bekötni a kis kikötővárosokat, holott valamikor a helyzet másként festett. A középkorban még éledezett a kereskedelmi kapitalizmus. Az elmúlt fél évezredben az energiákat visszafojtotta a szultán. Pedig még a „sasok fiai" is jövedelmező adottságú tengerpartot örököltek. Persze a javak helyi forgalma itt sem zajlott akadálymentesen, hiszen a csere minden despotikus rendszerben akadozott régebben is. A következmény nyilvánvaló: noha a tenger partvonala mentén ötszáz éve emeletes házakban laknak a parasztok is, de a tengermelléki sávtól mintegy száz kilométernyi távolságra már megszűnik az urbanizáció hatása, nyomorúságos vityillókban lakó parasztok életformáját konzerválta az özönvíz előtti agrárgazdaság. A munkakultúrában még a középkor nyugat-európai újításait sem vezették be. (Winston Churchill szerint a Balkánfélsziget „Európa lágy alteste".) Itt mindenütt minden megkésett. A provinciális gondolkodás és a világgazdaság működésének szívóhatása konfliktusokat eredményezett, meghatározva generációk sorsát. A társadalomszerkezetben még a modern időkben is meghatározóak a nemzetségi rend kötelékei, sok helyütt még a 20. században is nagycsaládokban élnek a parasztok, a törzsi ideológia „mi tudata" elegyedik a nacionalizmussal. A kelet-európai erdőövezetben a parasztok bronzkori-vaskori munkakultúrájának kereteit csak a legújabb korban sikerült kitágítaniuk. Az irtásgazdaság lassanként stabilizálódott. A középkorban ugyan sok helyütt megszűnt a népességvándorlás, a parasztok nem költöztek szűzföldekre, de nem is alakítottak ki örökszántó-rendszert, mert bővében éltek a művelésbe vonható földtartalékoknak, és körülményeik egyelőre nem kényszerítették őket a gazdálkodás intenziválódására. A kolostorok élenjáró gazdaságaiban például csak aló. században alkalmazták a nyugat- és közép-európai majorokban a Karoling-korban már kialakított - háromnyomásos művelésrendszert, a parasztok földjein erre csak itt-ott került sor - a 20. században. Csaknem fél évezrednyi a különbség Nyugat, illetve Kelet szántógazdaságában. A parasztok munkakultúrája minden tekintetben elmaradt nyugat- és közép-európai kollégáik teljesítményeitől. (A kérdés szakirodalmában ennek éppen az ellenkezőjét bizonygatják a honszerető szerzők.) Minden késésben volt a kezdetek óta. A 6. és a 16. században nagyobb lendületet vett a parasztok migrációja, melyet ökocinózisuk és népesedéstöbbletük közötti ellentétek tápláltak. Az újkorban az adószedő hatalmak elől szöktek ismeretlen tájakra, átkeltek az Ural déli lankáin, de a fiskus és az egyház utolérte őket, majd a hatalom is rádöbbent, érdemes telepíteni őket a lakatlan, egyelőre még haszontalan szűzföldekre. Az az elv, hogy „a föld semmit nem ér adózó paraszt nélkül, a paraszt semmit nem ér föld nélkül" itt is érvényesült. Mindamellett a ligetes steppén ez a folyamat azért nem ismétlődött meg (noha kezdeményezésekben nem volt hiány!), mert a parasztok mozgástere valamivel tágabb volt, zömüknek nem kellett költözniök. A földesurak az újkorban úgy szervezték meg parasztjaikat, hogy tanyacsoportjaikból falvakat hozhassanak létre. A rendszer középpontjában ezek szerint nem a város és a piac állt, hanem a földesúri major. A paraszt 287