A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

órára, mert használatukra ritkán nyílik alkalom. Ugyanitt, a szobában a háziasszonyok szorgalmát dicsérte a kiteregetett, falra aggatott lakástextília látványa. Szőttesek, hímzések valóságos szentéllyé avatták a „tiszta szoba" - ünnepeken használatos - berendezését. A szokás egyáltalában nem új keletű, már korábban is előfordult, hogy ünnepeken „felöltöztették a házat." Régebben a füst miatt, ha elmúltak az ünnepek, a ház vedlett, öltözetét leszedték, kimosták és eltették arra az időre, amikor megint ünnepek váltják fel a szürke hétköznapokat. Rájöttek arra is, hogy az étkészleteket közszemlére kirakhatják a szobában. Fémtárgyakat vásároltak, tálakat, poharakat, másutt mintás cserépedényeket, később porcelánkészletet és drága - üvegből fújt - ivóedényeket. Az új lakáskultúra először Közép- és Dél-Európa határövezetében vált szokásossá a középkori nemesi otthonokban és a polgárházakban, mígnem a parasztházakban az újkorban terjedt el. A változásokat kikényszerítette az a tény, hogy ebben az övezetben ütközik egymással a mediterrán és a kontinentálisklíma, állandó a fronthatás. A minta mindenesetre bevált. A kereskedővárosokban már a középkor derekán erre volt igényük a tehetőseknek. (Lübeckben a 13. században épített - gerendavázas - többszintes ház emeletén kialakított szobát szemeskályhával fűtötték.) A középkor második felében Északnyugat-Európa látványos gazdasági felemelkedésének nyomán sokan követték a szobaépítők példáját a városokban. Az Elbától nyugatra a 16-18. században csaknem általános lett az új lakáskultúra vidéken is, de az észak-európai periférián, továbbá Keletés Délkelet-Európában a divat csak a 18-19. században ösztönözte a parasztokat arra, hogy kövessék a városlakókat vagy (ami ennél gyakoribb, tehát még vonzóbb minta volt számukra!) a nemeseket. A város és a vidék árukapcsolatai kanalizálták az öltözködés divathullámait is. A ruhát eredetileg úgy szabták, hogy az öltözék megfeleljen a klíma követelményeinek. Céljukat elérendő, választották ki a ruha anyagát, a szabás a mindennapi használatot szolgálta, a munkaruha és az ünneplő jószerével csak díszítéseiben különbözött egymástól. Hímzések, rátétek foszlányai, csattok, gombok, ruhatűk stb. kerülnek elő a bronzkori sírokból, egy részük importáru, általuk hatol be a kézműipar az asszony házi szorgalmának családi tartományába. Dél-Európa lakói a bő lepelruhákat kedvelték, megőrizve az öltözködési kultúra közel-keleti hagyományait. Az Alpoktól északra viszont szükségük volt testhezálló gyapjúholmikra, prémes ruhadarabokra - főleg télen. A középkor utolsó harmadában a városokban felvirágzott a posztóipar és kelendők lettek a szabók portékái. Dél-Európában (elsősorban Itáliában) meghonosították a távol-keleti selyemszövés és festés praktikáit. Az Alpok hágóin át előbb a termékeket szállították Északnyugat-Európába, majd az ipari műhelyekben alkalmazott - ázsiai eredetű - eljárások féltve őrzött titkai szivárogtak ki a dél-európai városokból. A textilipar középkori története azt bizonyítja, hogy a nyugati iparosok is ki akarták elégíteni az egyre nagyobb igényekkel fellépő hazai vásárlóközönséget. A középkor textilipari forradalma tehát azért harapózott el, mert kitágult a piac. Hiába volt minden hatalmi rendszabály és tiltás, a harmadik rendhez tartozók és nemsokára a parasztok is cifrálkodni akartak. A hatóságok képviselői, az egyházak és a földbirtokok urai viszont reménytelen erőfeszítéseikkel igyekeztek rendreutasítani és kordában tartani a kisembereket. A manipulátorok az ipari forradalomig nem jöttek rá arra, hogy megváltoztathatatlan az, ami magától változik, nem akarták feladni a reményt, hogy szót fogadnak nekik a „közönséges" emberek, akik berzenkedtek és kitörni igyekeztek a hatalom által épített kalodából. Prédikációk, rendtartások és az engedetlennek kijáró botütések - úgy-ahogy - megtették a magukét. Ezen eszközök által a hatalmasoknak csaknem teljesen és tökéletesen sikerült szabályozniuk (a pórnép minden ellenállása 280