A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

GODA Gertrúd: A magyar szőlő- és borkultúrának emléket állító két historikus szoborról (Frédéric Auguste Bartholdi [1834-1904]: Lazare de Schwendi kapitány díszkútja Colmarban, 1898. [Franciaország]; Holló Barnabás [1865-1917]: Mátyás király egész alakos bronzszobra Sajógömörben, 1912-1914. ( Szlovákia)

9. kép. A Schwendi-díszkút részlete így a város elvárásának megfelelően kerül a páncélba öltözött vitéz magasba emelt jobb kezébe a jelképes szőlővessző. Bartholdi elfogadta a változtatást, viszont ragaszkodott a város legpatinásabb teréhez, a régi vámház-térhez, melynek középkori hangulatát a favázas épületek és az árkádsorok szolgáltatják. E műben a historikus szoborállítás egy szép példáját látjuk, hiszen a szobor szinte egyidősnek látszik környezetével. Ami mégis árulkodik keletkezési idejéről, az az „eredeti" posztamens és a díszkút egyéb művészi kelléke: vízköpők, medence, rácsozat. A mű egészének valami zsánerszerű közvetlen hangulata van. Lendületes léptekkel érkezik a kapitány, sisakja már mellette pihen, s a legfőbb „hadizsákmányt" ravaszkás mosollyal magasra tartja. A korosodó Bartholdit már nem feszíti a fiatal korára jellemző magasztosság, minden elvárásnak eleget tevő művel ajándékozza meg övéit, amiből végül is Elzász egész története levezethető. Számunkra külön öröm, hogy mindennek köze van a magyar szőlő- és borkultúrához. A díszkút történetéhez hozzátartozik, hogy a német megszállás alatt (1940-45) lebontották. 1954-ben sikerült rekonstruálni, és lényegében az eredeti helyére került vissza, de sokkal egyszerűbb talpazatra állítva, s ezáltal sokat vesztve az eredeti ötletességből. Az újraavatás a hetedik elzászi borvásár egyik eseménye volt, amikor a kutakból stílusosan bor csörgedezett. Tehát két beérkezett művész jutalomjátéka a szóban forgó két mű, talán ennek köszönhető az a felszabadult alkotói öröm és ötletesség, ami belőlük árad. Babérkoszorú és kapa, kard és venyige - olyan attribútumai a tárgyalt szobroknak, amik egyazon gondolat kifejezésére szolgálnak. A koncepcióbeli hasonlóság - ha éppen másfél évtizednyi késéssel is, de mégis - feltűnik hazánkban. A Colmártól sokkal kevésbé tehetős Sajógömörben. A helybéliek kezdeményező igyekezete, az identitástudat szerencsés kifejezése, és a szobrászok szülőföldjük iránti kötelességérzete ezen két művön kívül sok száz más alkotásban is fellelhető, de az, hogy ugyanakkor a szőlővel fáradozó nép megbecsülése is kifejezésre jusson, az művészettörténeti unikumnak számít. E műkincsek a magyar borkultúra méltó védjegyei. 230