A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

DOBROSSY István: Miskolc 19-20. századi városrendezési tervei és megvalósulásuk

„bűzös" kézművesmesterségek, „ipari" üzemek, ill. a jószágtartó gazdaságok, iparosok és gazdák települtek. Rájuk „enyhébb" közegészségügyi szabályok vonatkoztak. Az 1867. évi szabályozástól a belvárosban nem épülhetett fa fonadékú, tapaszos falú, szalmafedeles lakóház és gazdasági építmény, „...fakémények, s szalma fedelek állítása pedig külvárosban is a vagyoni állásra tekintettel, csak a legszegényebb osztálynak engedtetik meg..." Az utcára nyíló istállók és takarmányos pad-ajtók építését - ami a szekerező áru- és borkereskedelem utolsó „városképi" emléke volt - véglegesen betiltották. A kereskedői városmúlttal voltak kapcsolatban az utcai kutak is, amelyekről a szabályzat kimondja „...a közlekedést akadályozó, s veszélyeztető útczai kutak ásása jövőre meg nem engedtetik, a kutakból kifolyó víz mennyiségnek - az azt használók levezető csatornát építeni köteleztetnek." A kézműiparos-kereskedő város főutcája polgári „arculatváltásának" meggyőző jele annak előírása, hogy különös hangsúly fordítandó az épület homlokzatának jó ízlésű díszítésére, a házak magasságának szimmetriájára, az utca házsorának „kiegyenesítésére" (korábban az egyes házak homlokzatai nem egyenes vonal mentén álltak, hanem „cikcakk"-ban épülve, szöget zártak be egymással). A „céhes-világ" megváltozásának jele, hogy „az útcza vonalán kívül a járkelést akadályozó czímtáblák, mesterjegyek, a kerékgyártók állás- és czövekfái, a kovácsok vasaló hidjai nem tűrendők, a kereskedők nap ellenző ernyőinek legalább 8 láb (2,5 m) magasnak kell lenniök."

8 1867-1878 között a szabályok lényegesen nem változnak, az új épületek az előírásoknak megfelelően alakítják a belváros képét.

9 A városkép átalakulása nem a gazdasági és társadalmi szerkezetváltás folyamatának következménye, hanem annak, hogy a város vezetése nem tudott mit kezdeni a vizek elvezetésével. A várost teljes hosszában átszelte a több ágra szakadt, malomárkokkal megtűzdelt Szinva, amelyen még megszámlálhatatlanul sorakoztak az ipari és mezőgazdasági műhelyek, ólak, építmények. (Ezeket nem csupán a patak partjára, hanem a víz fölé is emelték, hiszen a Szinva a városi szennyvíz, „ipari"-víz elvezetésére is szolgált.) A több ágra szakadt Pece a város északi domboldalainak vizét gátolatlanul vezette a Szinvába. Ha száraz volt az idő, a Pece-medrek bűzlöttek az iszapos maradványoktól, ha zápor, vagy folyamatos nagy esőzés volt, a teljes vízmennyiség lezúdult, s ilyenkor a medrek nem tudták levezetni a vizet. A rendezetlen, partok közé nem szorított vizek, a malmokkal és építményekkel akadályozott vízelvezetés eredményezte a város legnagyobb pusztulását, az 1878. évi árvizet. Az árvíz idején kb. 23 000 lakosa lehetett Miskolcnak. (1880-ban 24 319 fő volt a város lakossága, de ebbe már beleszámolták az ekkortól Miskolchoz csatolt, korábban önálló Mindszent település lakosságát.)

1 A polgármester jelentése szerint az árvíznek 277 halálos áldozata volt, a károsultak száma megközelítette a háromezret, tehát a város minden 7-8-ik emberének voltak személyi vagy anyagi veszteségei. A megrongált házak száma 2182 volt, s ez a város teljes lakásállományának %-ed része. Teljesen lakhatatlanná vált, tehát lebontásra ítélt lett 698 ház, amely elsősorban a belvárosban volt beazonosítható (Széchenyi u. teljes hosszában, Palóczy u., Kossuth u., Régiposta u., Újváros u., 8 lglói Gy., 1992. 119-131., B.-A.-Z. m. Lt. 1867. évi Szépítészeti Szabályok. 9 A módosításokhoz 1. B.-A.-Z. m. Lt. IV. 1906/a. 14/1872. kgy., 28/1872. kgy., B.-A.-Z. m. Lt. IV. 1902/a. 149/1873. kgy., 152/1873. kgy., 42/1876. kgy., 169/1876. kgy. 10 Marjalaki Kiss L., 1930. 13. 174