A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

TÓTH Arnold: Paraszti históriák egy tardonai kéziratos énekeskönyvben

kolai füzet, amelybe 67 szöveget írt le Varró Jolán illetve lánya, aki a szomszédos Dédestapolcsányban él. A szövegek igen vegyes összképet mutatnak: 38 népdal, 16 nóta és folklorizálódott népies műdal, 5 háborús nóta, 1 vers (Gyulai Pál: Éji látogatás), 1 református esti imádság, 2 ballada és 4 paraszti história vagy históriás eredetű ballada­szerű ének. Az adatközlő emlékezetből írta illetve diktálta le a szövegeket az elmúlt öt évben. Ott jártamkor éneklésre már nem tudtam rábírni, mivel Tardonán az idős, beteg asszo­nyok (Varró Jolán éppen egy hosszan tartó kórházi kezelésből érkezett haza) nem szok­tak énekelni, legfeljebb zsoltárokat a templomban. Kérésemre a históriákat egyenként elszavalta: tudta emlékezetből is, de a „biztonság kedvéért" maga elé vette a füzetet és bele-belepillantott, mintha felolvasná. Hangsúlyozása, az egyetlen monoton folyamként zúduló szöveg úgy hangzott, mint ahogyan Petőfi versein a hangsúlyos magyaros verse­lésű memoritert megtanulták régen az iskolások - az énekeskönyv históriáinak elszava­lása érdekes kettősségét mutatta az írásbeliség és a szóbeliség keveredésének. A szövegeket Varró Jolán igaz történetnek, megtörtént esetnek, vagy egyszerűen versnek nevezi. A kórházban egyik betegtársa, egy nyugdíjas tanítónő és népi iparmű­vész alkalmazta Joli néni szövegeire a ballada elnevezést, de az adatközlő szóhasznála­tába ez a kifejezés nem került át. Az igaz történeteket a faluban ma kevesen ismerik, némelyiket régen is csak Varró Jolán és ikertestvére, Varró Margit énekelték. Lényeges, hogy a népdalokkal és a nóták­kal szemben ezeket nem a szájhagyományból tanulták, hanem gyermekkorukban a ház padlásán talált 10-15 köteg elsárgult papírból másolták le a szövegeket. Ez azt jelenti, hogy a históriák az 1940-es években már nem voltak használatban Tardonán és Dédestapolcsányban; a kidobni való lim-lom közé voltak dobva a versek, de azért el még nem tüzelték azokat. Az adatközlők egyáltalán nem emlékeznek históriásokra már a harmincas évekből sem, ami bizonyítja, hogy a históriázás legkésőbb az első világháború utáni években megszűnt ezen a vidéken. Ezt az időbeli meghatározást támasztja alá az is, hogy a históriák mellett öt háborús nóta is szerepel az énekeskönyvben, melyeket az első világháború éveiben a históriások előszeretettel terjesztettek a vásárokon. 18 Tardona környezetében a legközelebbi vásározó hely a szomszéd község, Dédes volt, távolabb pedig Putnok, Sajószentpéter és Miskolc voltak a legfontosabb piacozó­vásártartó települések. A históriáknak mindenképpen ezekről a helyekről kellett szár­mazniuk, hiszen a Bán-völgye főként református (illetve vegyes vallású) lévén, a bú­csúknak igazi jelentősége ezen a vidéken nem volt. Az énekeskönyvben olvasható históriák már a műfaj másodlagos életének a le­nyomatai: a tardonai folklórfenntartó szóbeliségbe bekerülve élhettek ezek a szövegek a harmincas-negyvenes években. Elgondolkodtató, hogy a padlásról lekerülő elsárgult históriák és ponyvák hogyan válhatnak újra énekes alkotássá: csak úgy, ha volt valaki, aki tudta énekelni ezeket. Az adatközlők azonban nem emlékeztek rá, hogy a lemásolt szövegekhez a dallamot kitől tanulták meg gyerekkorukban. Tardonán a fonóház a hatvanas években szűnt meg, ekkor eltűnt a vasárnapi lány­séta és a többi szokásos tánc- és éneklési alkalom is. A társasmunkák, különösen a disz­nóölés volt még énekfenntartó alkalom a hetvenes-nyolcvanas években, és az erdészetnél erdőművelő munkát végző női brigádok között is tovább élt egy ideig a hagyományos éneklési kultúra. Ezeken a közösségi alkalmakon azonban a legritkább esetben kerültek elő a történetes énekek, ami összecseng Takács Lajos megállapításaival. A históriáknak Takács L., 1988. 389. 447

Next

/
Oldalképek
Tartalom