A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

SZAKÁLL Sándor – VIGA Gyula: A Bükkalja kőbányászatához és kőfaragásához II. Szomolya

Bár a kőfaragók többsége szignálta készítményeit, mégis nehéz azok azonosítása. Maguk is csak néhány, számukra is megkülönböztetett fontosságú készítményüket tartják számon, így alkotásaik jobbára mégis „névtelenek". Akkor is igaz ez, ha egymás munkáit, egymás „kezenyomát" is jól ismerték. A kőfaragók természetesen különböző kvalitásúak voltak, s eltérő volt a végzett munka színvonala is. Kialakult egy sajátos értékrend, amelyben nem számított, hogy ki a tanult mester, s ki a paraszt kőfaragó. A piacért folyó harc elnyomta ugyan ezeket a szempontokat, önmagukban azonban tisztelték a legjobbakat, amint minden mesterségben tisztelet övezi a legjobb munkák készítőit. A szomolyai - s az egész bükkalji - kőfaragás a paraszti háziiparból kifejlődve magában hordozza a provinciális művészet számos megnyilatkozását is. Szervesen beépül az itt élő népesség életmódjába és ízlésvilágába, s ha nem is mutatható ki közvetlen kapcsolata a népművészettel, azzal párhuzamos vonulatot alkot. A faragók az „ösztönös" és a „tanult" alkotás között tevékenykednek, s bár kevés új motívumot teremtenek, az egyes elemek komponálása és szerkesztése gyakran mégis egyéni. Tevékenységük egésze nem vonatkoztatható el a Bükkalja tradicionális műveltségének egészétől. Formakincsük azonban nem lokális. Annak kialakulásában jelentős szerepet játszottak a különféle mintakönyvek is, amelyek az egész közép-európai kőtechnikának is közös kereteit adták. A távolabbi tájakkal való kapcsolatnak, az egyes műveltségi elemek átadásánakátvételének sajátos lehetőséget teremtett a más vidékeken végzett kőbányászás, illetve faragás is. A kőfaragók közül többen dolgoztak Egerben, Miskolcon, Budapesten, részt vettek nagy műemléki felújításoknál is. Még a második világháború után is többen jártak el a fővárosba, ahol pl. a Mátyás-templom, s más középületek felújításánál és kőfaragó műhelyekben tevékenykedtek. Toborozták a szomolyaiakat más vidékek kőbányáiba is: 1935-40 között többen jártak Ság-hegyre útburkoló követ faragni, s tevékenykedtek Tokaj-Hegyalj a kőbányáiban is. Az 1940-es évek elején többen Munkács környéki kőbányákban is fejtettek követ. A kőfaragás produktumai: tárgyak és objektumok Igen nehéz feladat - még a felsorolás szintjén is - számba venni, hogy mi mindenre használták fel a Bükkalja lakói a helybeli kőzetet. Sajátos kővilágban éltek Szomolya lakói is, ahol a tradicionális műveltség tárgyi univerzumában igen jelentős vonulatot alkotott ez az anyag, illetve a belőle készült tárgyak és objektumok. A kőfalú házak, azokhoz tartozó kőkerítések, a barlanglakások és a tufába vájt borospincék, a patakokon és árkokon átívelő kőhidacskák, kapuk előtti kőpadok, út menti feszületek, sírköves temetők mind-mind sajátos, szinte mediterrán hangulatú kővilágot idéznek. A kő fontos alapanyaga volt a település tradicionális műveltségének. Amint az erdővidékek lakói mesterei voltak a famunkáknak, s szinte mindent el tudtak készíteni a fából, úgy az itt élők számára a kő nem merev, rideg, „barátságtalan" ásványi anyag, hanem sajátosan „élő", alakítható - mobilis, variábilis élettér „szerves" része. S engedelmes is, mert az itt élők tudnak bánni vele. Valójában visszahat egész látásmódjukra, ízlésükre, esztétikumukra, világuk léptékére. A kőfaragáshoz használt szerszámok lényegében azonosan az iparosok és a paraszt specialisták használatában, bár az iparosok általában változatosabb eszközanyaggal rendelkeznek. A nagyoláshoz még a faragás során is igénybe vették a hegyes csákányt, a nagyoló- és a tisztázócsákányX. Ekkor azonban már nagyobb szerepet kapott a fogas balta (krengli), a fogas véső (salér), a különféle méretű és formájú vésők (sróg-, holker-, nútés keskenyvéső), majd a sima felületek kialakításánál a szemcséző kalapács (stockhammer). 425