A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

TARCAI Béla: Szellemi élet a fogolytáborokban

ték, és hazai híreket is tudtak közölni. A legfontosabb témakör, természetesen, a hazatérés volt. Emellett közöltek verseket, karcolatokat és helyi, tábori eseménybeszámolókat is. Ilyen híradók jelentek meg csaknem minden olyan táborban, ahol nagyobb tömegben és tartósan voltak magyarok. Adataim vannak a Salzburgban, Tumeltshammban, Pockingban, Regensburgban, Unnaban, Ebelsbergben és Dachauban megjelent tábori újságokról. Arról nincs tudomásom, hogy a szovjet táborokban ilyenek megjelentek volna. A táborok szellemi életének legjelentősebb és legnagyobb terjedelmű szelete a fogolyköltészet volt. Ma már - ismerve e költészet nagy anyagát - állíthatom, hogy a versek és dalok alapján meg lehetne írni a fogság teljes történetét. Ezek a versek esztétikai szempontból nem mérhetők Radnóti Miklós kockás füzetében fennmaradt költeményeihez vagy a klasszikus népköltészet értékeihez. Ma olvasva őket talán sokat veszítettek eredeti érzelmi töltésükből is, mégis fontosak, mert hűen tükrözik sok ezer fogoly akkori lelkiállapotát, érzésvilágát. Megvilágítanak olyan belső vívódásokat, amelyekről ott és akkor beszélni nem lehetett, mégis kikívánkoztak az emberből, mint egy sóhajtás. Prózában nem lehet ilyen érzelmeket, gondolatokat kifejezni, mert banálisan hatnak. A versekben nem váltak nevetségessé az álmok, a remények, amelyekben bízni nem lehetett. Akik a fogságban verseket, dalokat írtak, nem voltak költők, még csak gyakorlott versfaragók sem (néhány kivételtől eltekintve). Őket a körülmények tették költővé, mondhatni: alkalmi költővé, mert legtöbbjük azóta se vett tollat a kezébe. A lágerköltészet gyökere az a rendkívül gazdag népköltészeti, népzenei hagyomány, amelyet minden táborlakó tudata mélyén ismert és amelyre támaszkodott. A következőkben néhány példában mutatom be a lágerköltészet téma- és formavilágát. A szülői szeretet utáni vágy kifejezője Rózsa Ferenc verse, melynek utolsó néhány sorát idézem: Almaimban mindig otthon járok, mint az árnyék, csendesen, Körüljárom a kedves szobákat, s könnyes szemmel álmotok lesem. Rácsókolom hálám csókját kezetekre, s aztán búcsúzom, Csak könnyem marad a párnákon és szívemben a néma fáj dalom. Reggelenként, ha felébredtek s találtok a párnán könnyeket, Gondoljátok azt, hogy otthon jártam, s imádkoztam értetek. Dr. Küllős Imola tanulmányából vettem át a Vorkután 1947-től 54-ig raboskodott Karig Sára versét, amelyről a néprajztudós azt mondja, hogy „a teljesen értelmetlen élethelyzetnek modus vivendije és ars poétikája egyszersmind." Sarkövezet A költő itt a hóba ír, mert nincs papír. És mint a gyémánt megfagyott, de nem ragyog a hó, s a szó, mit hóba vés nagyon kevés. Nem futja már idő, ideg, az éj hideg, 355