A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

TARCAI Béla: Szellemi élet a fogolytáborokban

A következőkben, amikor a lágerek kultúrájáról beszélünk, nem csupán a fogolyés kényszermunka-táborokra, hanem a többi szabadságkorlátozó formákra is gondolunk. A túlélés gondjai A személyes szabadság elvesztése az egyes emberekre és az emberek különböző csoportjaira más-más hatást gyakorolt. A katonák mindig számoltak a fogságba esés veszélyével, s a háború utolsó szakaszában legfeljebb annyiban próbálták a sorsot alakítani, hogy tudatosan törekedtek nyugat felé, nehogy a félelmetes hírű szovjet fogságba kerüljenek. Ez a törekvés nem mindig járt a remélt eredménnyel, mert a hadi helyzetet a vesztésre állt hadseregek már nem nagyon tudták befolyásolni. A málenkij robot trükkjével elhurcoltakat akkor érte a lelki megrázkódtatás, amikor rádöbbentek arra, hogy a vonat kelet felé halad, és rútul becsapták őket. Ezen túl már az egyének fizikai és lelki állapotától függött, hogy az akkor még ismeretlen megpróbáltatásokat hogyan tudják túlélni. A valóságos helyzet felismerésének első óráit a teljes bizonytalanság, a sokszor őrületbe és öngyilkosságba torkolló kétségbeesés foglalta el, majd kinek-kinek lelki edzettségétől függően következett a belenyugvás és a kiút keresése. Ez utóbbiban nem kevés helyet kapott a szökés gondolata. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, a fogság minden szakaszában elég gyakoriak voltak a szökési kísérletek, s ezek közül jó néhány sikeres is volt. A kockázat óriási volt, mert a fogolytartók a sikertelen szökést keményen megtorolták, nem egyszer halállal büntették, éppen a visszamaradottak okulására. Történt mindez a Genfi Konvenció azon előírása ellenére, ami szerint a szökést legfeljebb fegyelmi úton - ami ebben az esetben bizonyos kedvezmények megvonását jelentette szabad büntetni. A fogolyélet egyik legnehezebb szakasza az „utazás", az út az ismeretlenbe volt. A fogolytartók a kényelemről, az élelmezésről és egyéb elemi szükségletek kielégítési lehetőségéről csak nagyon felületesen gondoskodtak. Az úti célt nem közölték. Ezt maguk a szállítmányt kísérő katonák sem tudták. Német történészek számításai szerint a gyűjtő-elosztó táboroktól az úti célig átlagosan 23 napig tartott az út. Elképzelhető, hogy a foglyok, de különösen az elhurcolt civilek ezalatt a poklok kínjait élték át. A túlélés fizikai feltételeiről - élelmezés, ruházat, szállás, egészségügyi ellátás - a fogolytartóknak kellett volna gondoskodni. A Genfi Konvenció előírása szerint a fogolytartó hatalom foglyait ugyanolyan ellátásban köteles részesíteni, mint saját katonáit. A korábban ismertetett jogi megfontolások alapján ilyen szándékot alig lehetett tapasztalni. Sokszor - főként a francia és a szovjet táborokban - a szándék mellett a feltételek is hiányoztak, hiszen ezeket az országokat a háború alaposan tönkretette. Ez a helyzet a foglyokat a túlélés érdekében ügyeskedésre, erőszakosságra és sokszor a bajtársak rovására elkövetett bűnökre, főként lopásra kényszerítette. A túlélés lelki feltételei jórészt az egyénekben és a spontán szerveződött kisebb baráti, bajtársi közösségekben valósultak meg. Nagyobb esélye volt a túlélésre annak, aki szellemi kapcsolatot tudott teremteni bajtársaival, akire ráragadt a „lágeroptimizmus", amiben jó adag önbecsapás is volt, és nem utolsósorban az, aki szellemi elfoglaltságot tudott találni, végül pedig, aki nem vesztette el vallásos hitét. A lelki egyensúly fenntartásában felelőssége lett volna a fogolytartó hatalomnak is, ha betartotta volna a Genfi Konvenció szabályait

9 a hazával és a családdal való kapcso9 A Genfi Konvenció a Svájcban székelő Nemzetközi Vöröskeresztet a táborok felett ellenőrzési joggal ruházta fel. 350