A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)
CSÍKI Tamás: A miskolci zsidóság a Holocaust időszakában
böző kérvényeket, melyek a rendeletekben szabályozott és jogosnak vélt „kivételes elbánás" megállapítását vagy azt kérték, hogy az öregek, betegek és nyomorékok a kijelölt területtel közvetlenül határos, ugyancsak zsúfolt és izraeliták által lakott házakban maradhassanak, sorra elutasították, a végrehajtást pedig május 11-én rendőri felügyelettel kezdték el. 27 A zsidóknak kettes sorokban kellett meghatározott szállásukra költözniük, s öltözetükön kívül személyenként egy rend ruhát, egy pár cipőt, két rend fehérneműt, a legszükségesebb ágyneműt, valamint háromnapi élelmet vihettek magukkal. A gettósítás május 20-án fejeződött be, ezt követően adta ki Tasnády Antal főkapitány-helyettes rendeletét, amelyben az elkülönített és újra meghatározott területet lezárta. 28 Ettől kezdve az izraeliták a gettót csak kivételes esetben, igazolvánnyal és egyéb engedélyekkel hagyhatták el (elvben ez már május 11-étől érvényben volt, amit azonban a Magyar Élet szerint nem tudtak kellő szigorral betartatni, így a zsidók „illegálisan" különböző élelmiszereket, bútorokat, fát és szenet „halmozhattak fel"); az esti óráktól az utcákon nem tartózkodhattak; valamint keresztényekkel nem érintkezhettek, akiknek - bár a gettóban szabadon közlekedhettek - a velük való érintkezést ugyancsak kerülniük kellett. (A lezárt területen ugyanis számos keresztény család maradt.) 29 Mindezek végrehajtásában, illetve a kijelölt utcákban lévő lakások elosztásában a helyi zsidóság képviseletére április elején megalakult, s az Arany János utcai héber iskolában működő zsidó tanács is részt vett, melynek élén Feldmann Mór építészmérnök, a hitközség elnöke, valamint Banet Elemér állt (a közösség spirituális vezetői Neufeld Simon, Ehrenfeld Adolf, Gottlieb Juda rabbik, valamint Spira Salamon anyakönyvvezető rabbi volt). 30 Feldmann egyébként jelen volt a központi zsidó tanács március 28-án tartott fővárosi értekezletén, amely a vidéki izraelita közösségek megnyugtatását (illetve félrevezetését) célozta, s úgy tűnik, a helyzetet teljesen félreértő, a hatóságokkal egyoldalúan és feltétel nélkül együttműködni kívánó hitközségi vezetők közé tartozott. Erre utal, hogy május l-jén alázatos hangú és tisztelgő jelentésében a „nagyrabecsült polgármester nemes emberbarátságára, magasabb rendű szociális érzésére és humánumára" hivatkozva „helyezte magukat annak oltalma alá", s ajánlotta fel a tanács szolgálatait a „zsidókat érintő intézkedések előkészítésében és végrehajtásában". 31 (Valószínűsíthető továbbá miként arról a Magyar Élet szélsőséges formában beszámolt -, hogy a lakások elosztásakor és egyéb esetekben is súrlódások lehettek a különböző szociális helyzetű és életmódú, az asszimiláció eltérő fokán álló izraeliták között. 32 ) Mindezzel összefüggésben nem tarthatjuk pontosnak és teljesen hitelesnek a zsidó tanács szűkszavú és önmagában ellentmondásos helyzetjelentését a tömörítettek életkörülményeiről. Eszerint az „élelmezés jó, kórház nincs, orvosok és gyógyszerészek vannak, az egészségügyi viszonyok jók..." legfeljebb a vidéki gettókhoz viszonyítva 27 BmLt. IV. 1906. 18002/1944, 19464/1944, Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. Budapest, 1997. 662-63, Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest, 1948. 105, 410, Beránné: i. m. 24—25. 28 Magyar Élet 1944. május 12, 13, 21. 29 Magyar Élet 1944. május 12,13, 16, 21. 30 Magyarországi Zsidó Hitközségek 1944. április. Adattár A-B. Szerk. Komoróczy Géza. Budapest, 1944. 413-14, Braham: i. m. 663. 31 Dokumentumok... 52-53. 32 Magyar Élet 1944. május 16. 340
