A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

VIGA Gyula: Fügedi Márta (1949-2000)

ahol 1973-ban magyar-német szakos tanári és etnográfus oklevelet szerzett. Már ötödéves hallgató korában, 1973. február 15-én a Herman Ottó Múzeumba került dolgozni, s ahogyan azokban az években több kezdő muzeológus a Szabadfalvi József által verbuvált gárdában - már a pedagógiai tárgyakkal kapcsolatos feladatait is Miskolcon végezte el. 1973. július l-jétől néprajzos muzeológus volt, 1979. szeptember l-jétől a néprajzi osztály megbízott, 1981. március l-jétől kinevezett vezetője. 1982. május l-jén igazgatóhelyettesi megbízást kapott, ezt a feladatkört 1991. november 30-ig látta el, amikor tudományos főmunkatársi címet kapott. 1994. június l-jétől - tudományos titkári beosztásban - a Herman Ottó Múzeumban szerveződött tudományos osztály vezetője volt. Majd két évtizeden át a múzeumi munkában is társa volt férje, Dobrossy István. Ebben az időszakban születtek gyermekei: Tamás (1976) és Nóra (1981) is. 1995. július l-jétől másodállásban dolgozott a Herman Ottó Múzeumban: főállásban a Miskolci Egyetem Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszékére került, melynek vezető docense volt 2000. január 30-án bekövetkezett haláláig. Szakmai munkájának fő irányát körvonalazta a matyó örökség, jószerével beleszületett az őt leginkább érdeklő néprajzi problematikába. Egyetemi hallgató korában ugyan a palócok hiedelmeit gyűjtötte - a témában több publikációja is megjelent -, de tudományos munkássága a népművészet vizsgálatában teljesedett ki. A Mezőkövesdről elszármazott értelmiségiek legjavához hasonlóan, úgy lett a matyó örökség kiváló tudója, horizontjának kitágítója, hogy nem mindenben felismerni igyekezett azt. Ellenkezőleg: azt kutatta, hogy a magyarság és az európai műveltség jegyei, összefüggésrendszere miként tükröződik, - mint cseppben a tenger - a kultúrának ebben a szeletében. Erről nem csupán tanulmányokat, könyveket írt, hanem diplomatája volt ennek révén a magyar néprajznak Bécstől Svájcig és Amerikáig. Szószólója volt a népművészetnek mind a szaktudományban, mind a régi formákat és mintákat újraálmodó hímzőasszonyok és mesterek között. Mezőkövesd, ill. a matyóság és a Bükkalja volt a terepmunkában az igazi otthona, ám empirikus ismeretanyagát kiválóan ötvözte európai szintű tájékozottságával, látásmódjával. Egyszerre tudta részleteiben megvilágítani a matyó hímzést, s rámutatni annak a korszaknak az eszmerendszerére, amiben a népművészetnek ez az ága felvirágzott, s a kultúrát hordozó népcsoport önmaga identitását kifejezte. Népművészeti vizsgálatainak horizontja egyre tágult, nem csupán Borsod-AbaújZemplén megye tárgyi örökségének alkotóit és tárgyhasználóit ismerte meg, hanem a népi tárgyalkotók és -használók kapcsolatrendszerének általános vonásait is. A terepmunka empirikus tapasztalata egyre inkább nagyobb összefüggések megvilágítását szolgálta munkáiban. Amíg kezdetben a textíliák és a viselet előállításának részleteit taglalta, eredményei - hasonlóan a hímzések sokszínű együtteséhez - egyre dinkább az egészet értelmezték. A matyó népművészet, benne a magyar népművészet felfedezésének problematikájában formálódott egységgé mindaz, amit a tradicionális műveltségről tudott. Egyetemi doktori értekezését 1976-ban védte meg, kandidátusi címet 1990-ben szerzett. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen folyamatban volt habilitációja, amire azonban már nem adatott számára lehetőség. Tagja volt az MTA Néprajzi Bizottságának. A népművészet szakmai köréhez kapcsolódott tárgyi gyűjtőtevékenysége is. Gondozta, darabról darabra ismerte a Herman Ottó Múzeum textilgyűjteményének műtárgyait, de kiválóan tudta a többi közgyűjtemény népművészeti kincseit is. Egyaránt otthonosan mozgott a magyar néprajz immár klasszikus kutatóinak munkaszobáiban és a régi szőttes vagy varrottas minták díszeit újraálmodó asszonyok munkaasztalainál, továbbképzésein, kiállításain. Zsűrizte a népi iparművészek készítményeit. Alapító elnöke 8