A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

SZILÁGYI Miklós: Hagyomány és újítás a népi gazdálkodásban

a) Ugyanazok az újítások - hatékonyabb kézi eszközök, mechanikai szerkezetek és valóságos gépek - a magyar nyelvterület más-más vidékén több évtizedes különbséggel jelentek meg, majd váltak általánosan elfogadottá.

9 Ebből a sokszorosan adatolható tényből az is következik, hogy a centrum-periféria, elsődleges-másodlagos jelentőségű termelési körzet relációk többé-kevésbé felvázolhatóak az újítások néprajzi módszerekkel dokumentált ütemkülönbségei alapján.

10 Abban az értelemben természetesen, ahogyan Kosa László a paraszti polgárosodást értelmezte volt,

11 abból indulván ki, hogy a négy nagytájon, az Alföldön, a Dunántúlon, Felföldön és Erdélyben más és más volt a központ, a peremek és a reliktumok viszonya; azaz: az Alföldön, illetve Erdélyben „élen járó" kistájak nem ugyanarra a polgárosultsági szintre jutottak el.

12 b) Az „új" eszköz, gép megjelenése és általánossá válása között olykor több évtizednyi idő telt el: a „régi" és az „új" munkaeljárás párhuzamosan, egymás mellett, majdnem egyenértékűen jellemző volt ugyanabban a faluban-mezővárosban. Azzal a megszorító megjegyzéssel igaz persze ez a következtetésünk, hogy a centrumban valamivel rövidebb ideig tartottak a párhuzamosságok, mint a peremeken, s különösen rövidebb ideig, mint a reliktum területeken. Az ilyen általánosítások sokkalta magabiztosabbak és megalapozottabbak lesznek az esetben, ha a leíró földművelés-tanulmányok változás-adatait gondosan egyeztetjük azoknak a történeti és néprajzi elemzéseknek az adataival és következtetéseivel, melyek kifejezetten a magyarországi mezőgazdálkodás modernizálódásának, az eszközkészlet kapitalizmus kori átalakulásának a bemutatására-értelmezésére vállalkoztak. Ilyen pl. a ha ezt az évszámot csupán egy 1900-ban született asszony emlékezete őrizte meg (Csorba B., 1988: 30-31. vö. Beszédes V., 1995: 25). Az Egyed Á., (1981: 218-219) közölte adatok ismeretében nem elképzelhetetlen ugyan, ám gondosan ellenőrizendő, hogy nem jelent-e meg a Felső-Maros menti Magyaron 1912-nél valamivel korábban a lovas cséplőgép {Palkó A.-Zsigmond J., 1998: 37). 9 A falu 19. század közepétől zajló „technikai forradalmának" ezt a „különleges magyar jelenségét" az elhúzódottságot, a lassúságot - Erdei F., (1980: 125) A magyar paraszttársadalom c. könyvében 1941-ben, továbbgondolásra érdemesen, ám vitathatóan, konzervativizmusként értelmezte: „...ebben a technikai átalakulásban szinte egészében passzív volt a magyar parasztság, és nemhogy maga is részese lett volna a technikai haladásnak, hanem inkább vonakodva, ellenállva és lassan beletörődve fogadta el a felülről érkező technikai újításokat." 10 A statisztikai adatfelvételek pontosan kifejezik pl. az eke-újítások terjedésének az egyes országrészek közötti szembetűnő különbségeit. Az 1871-1872-es országos statisztika szerint (vö. Varga Gy., 1972: 322323) Magyarországon az összes eke 48%-a volt faeke. Viszont: míg Mosón megyében csak 3%, Heves megyében 6%, Pest megyében, a Jászkun Kerületben, Fejér megyében 9%, Csongrád megyében 10%, addig Kraszna, Máramaros és Árva megyékben 98%, Kővár vidékén és Zaránd megyében 99% volt a faekék aránya. - Konkrét példák a vaseke terjedésének ütemkülönbségére: Cegléden már 1860-ban felvették egy hatvanéves korban elhunyt asszony hagyatéki leltárába a vasekét és a vasboronát (Kocsis Gy., 1988: 111), a Palócföldön viszont az 1920-as évek elején is „a fatengelyes és fagerendelyes ekét használták, az 1920-as években kezdtek terjedni a vasekék" (Manga J., 1979: 87); Nován (Zala m.) az első vasekét 1925-ben vette egy gazda (Vaska M, 1979: 40); a Fekete-Körös völgyében a vasfejű eke 1870-1900 közt szorította háttérbe a faekét, a moldvai csángók pedig a századfordulóig kizárólag a magyar ekének nevezett faekét ismerték (Kós K, 1976: 15, 111). 11 Kosa L., 1990. 12 Az egyazon régióhoz tartozó falu vagy város paraszti üzemei „modernebb" eszközökkel-gépekkel való felszereltségének mégoly feltűnő különbségeit is eléggé kockázatos persze a „polgárosodottság" vagy „konzervativizmus" cáfolhatatlan bizonyítékává nyilvánítani. Juhász A., (1991: 299) pl. - ha elfogadni látszik is egy századelőn élt szakíró magyarázatát a szegedi kisbirtok túlsúlyáról és az itteni gazdák „maradiságáról" eléggé óvatosan fogalmazott, amikor Hódmezővásárhely és Szeged 1895. évi gép- és eszközellátottságának adatait összehasonlítva kézenfekvő lett volna az előbbi nagymezőváros „fejlettségére", az utóbbi „elmaradottságára" következtetnie. Más példa: a répáshutaiaknak Selmeczi Kovács A., (1984: 127. skk.) által bemutatott, feltűnően szegényes, viszont mind „régies", mind „modern" darabokat magában foglaló mezőgazdasági eszközkészletét csak annak ismeretében lehet megítélni, amit elöljáróban hangsúlyoz a szerző: „Répáshuta lakosságát mindmáig elsőrendűen az erdő tartja el [...] tulajdonképpeni gabonaművelés nem folyt". 464