A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

BALASSA Iván: A népi földművelés történeti-néprajzi kutatásának módszertanához

bicikli kormányán majd megfagyott a kezem. A tengeritöréskor kellett különösen ébernek lenni. Egyszer a már letörtnek mondott nagy tábla közepén tévelyegtem, amikor egy jelentős területet találtam, amit nem törtek le. Gyermekésszel ezt feledékenységnek vagy felületességnek véltem, de később, mikor a kukoricáról szóló monográfiámhoz az anyagot gyűjtöttem, kiderült, hogy ez gyakran előforduló szokás az 'urakkal' szemben, amit bocsánatos bűnnek tartottak. Az apai és anyai rokonságnál tett látogatások alkalmával éreztem először, hogy milyen különbség van földműves és földműves között (a paraszt megjelölést nem szívesen használom, mert gyerek- és fiatalkoromban azt rokonaim és ismerőseim egyaránt lealacsonyítónak tartották). Az előbbi helyen a 'tisztes szegénység', az utóbbin a falusi értelmiséghez (pap, tanító, jegyző) közelálló, illetve azzal sok vonatkozásban megegyező életforma volt a jellemző, bár számos hagyományos elemet is megőriztek, olyat is, amit a falusi értelmiség már elhagyott. Feltűnt nekem, hogy az én közvetlen családom sem egyik, sem másik helyen nem örökölt és ezt rögtőn meg is magyarázták, hogy ha egy földművescsalád valamelyik gyerekét taníttatja, akkor annak a taníttatás költségeivel az örökséghez való jussát kielégítették. A tájankénti földművelésben jelentkező különbségekkel is hamar megismerkedtem, hiszen a sárréti sokban különbözött a nyírségitől, de egy-két vonásban a kenderesitől (kunságitól) is. Nagyapám jó barátságban volt a helybeli postamesterrel, aki szinte minden este meglátogatta és a beszélgetés közben gyakran előkerült a földmüvelés is. A postamester egri volt és beszélt a hadaróval történő cséplésről, amit nagyapám enyhe kétkedéssel fogadott, és barátja nagyotmondásai között könyvelte el. Nekem csak akkor jutott eszembe, amikor rövid időre (két év) magam is egri lakos lettem és láttam, hogy Dezső bácsinak bizony igaza volt. Gyerekkorom egyetlen nyaralása Bártfán arra is ráébresztett, hogy milyen nagy eltérés van a hegyvidéki és az alföldi földművelés között. Ez néhány olyan tényező, melyek gyerek és kora ifjúságomban a földművelés irányába fogékonnyá tett. Maga a kutatás akkor kezdett érdekelni, amikor 1936-ban beiratkoztam a debreceni Tisza István Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára magyar-német szakra. Ettől kezdve lettem a 'népnyelvkutató' Csűry Bálint (1886-1941) tanítványa. Ő javasolta az első alapos beszélgetésünk során, hogy szülőföldemen, a Bihar megyei Sárréten gyűjtsek határrészneveket és a földműveléssel kapcsolatos leírásokat és műszavakat. Erre már 1937 nyarán sor került Bárándon, Szerepen, majd később Nagyrábén, Sárrétudvariban és több más faluban. Az előző kettő helynevei meg is jelentek nyomtatásban. A földműveléssel kapcsolatos első feljegyzéseim Bárándhoz fűződtek, a református egyház tanácstermében Futó István kurátor volt az, aki a kérdésbe bevezetett. Többször felkerestem egy borbélyműhelyt, ahol különösen Szőnyi Mihály mondott el sok jellegzetes eljárást és annak elnevezését. A hely különösen jónak bizonyult, mert az idősebb generáció, akik a földeken már nem dolgoztak, szívesen tért ide be egy kis eszmecserére. Ezek a gyűjtéseim sohasem jelentek meg és legfeljebb egy szemináriumi dolgozat szintjét érték el. Csűry Bálint egyetemi előadásaiban és két tanársegédével folytatott beszélgetéseiben 1936-37 tanévben felmerült a Debreceni Cívisszótár terve. Végh József és Bakó Elemér is arra ösztönzött, hogy ennek munkálataiban vegyek részt. Ez a tervek szerint nemcsak az élő, de a történeti szókincset is magába kívánta foglalni. A gyűjtés és a feldolgozás egyaránt a „Wörter und Sachen" elve alapján történt, vagyis a munkaeszköz, a tárgy, az eljárás belső összefüggését vizsgálta annak elnevezésével. Mivel történeti alapon állott, ezért nagy súlyt vetett a változásokra és azok törvényszerűségére. Csűry Bálint 1937 őszén megbízott, hogy rendszeresen gyűjtsem a 'debreceni cívis földművelés 432