A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

síkságok voltak, mint Lombardia vagy Hollandia) a 13. század óta terjedt a kő- és a téglaépítkezés, Franciaország a 16. század óta, kivált a „hosszú tizenhetedik században" átépült, miközben az építtetők mindenütt a drágaságra panaszkodtak és gyakorta elszenvedték az anyaghiányt is egyre nagyobb lendületet vett építkezéseiken. Ezek voltak a csúcsteljesítmények, mellettük és mögöttük Európában mindenütt (így az Elbától keletre is) úgyszintén átalakult az építkezési kultúra. A változásokat itt is a fahiány, az építőmesterségbeli tudás gyarapodása és az igények növekedése kezdeményezte egymással kölcsönhatásban. A téglaégetés mesterségbeli tapasztalataira elsőkként a Közel-Kelet áradmányos folyóvölgyeiben lakók tettek szert, alkalmasint az i. e. III. évezred óta gyarapították tudásukat. Itt sárkoloncokat gyúrtak, ezeket szárították a napon és a szikkadt darabokból építkeztek, majd rájöttek, hogy milyen előnyökhöz jutnak, ha egyenlő nagyságú, hasáb alakú sárdarabokat szárítanak meg és azokat ki is égetik. Ennek az eljárásnak a tapasztalatait hasznosították később a vályogvetők is. A történet tehát nem úgy alakult, hogy a vályogvetők feltalálták a téglaégetést, hanem fordítva: az égetett tégla ismeretében készítettek vályogtéglát. Ez tulajdonképpen már a tégla olcsóbb változata volt, az égetőkemencét kiiktatták a gyártási folyamatból. A technikák mind átkerültek Európába. Persze nincsenek pontos információk, mikor? A rómaiak mindenesetre széles körben működtettek téglaégető kemencéket. A provinciákban is. Európában végül is római hagyomány lett a téglaépítkezés. Ha mindenütt nem is, de Dél-Európában a középkori téglaégetés kontinuus a római gyakorlattal. A téglafalak főleg a középkori városokban váltak be, de nemsokára (ahol fahiány volt) átvették vidéken is. Hollandiában a ciszterciták a Maas és a Schelde iszapját mészszel keverték, ebből az anyagból égettek téglát a 13. században. A technológiát nemsokára más, elsősorban a városi építkezéseken dolgozó iparosok is alkalmazták. Ekkor (talán mert kevesen voltak, vagy azért, mert ritkán tehették próbára tudásukat), a kőművesek csapatostul vándoroltak az egyik építkezéstől a másikig. A templomokat építő mesteremberek, akár követ faragtak, akár téglát égettek és abból rakták a falat, továbbá az ácsok valamennyien egyik építkezésről - munka végeztével - áttelepültek a másik munkahelyre. A munkaerő-áramlás oka részben az volt, hogy az egyes építkezéseket szervezők esetleg ugyanazon beruházók voltak. (Például a cisztercita rend egyik kolostorát a másik után építették a kőben szegény Német Síkságon.). Az Alpoktól északra a 13. század előtt kő- és téglaépületek jobbára csak városokban voltak láthatók. A vidéken még mindenütt erdők sötétlettek, jóval több volt még az épületfa, mint a középkor után. Közép- és Nyugat-Európában sok parasztházat építettek fából. A parasztok földszintes házai egyelőre még a rurális építkezési szokások bizonyítékait szolgáltatták. A vidék és a város architektúrája közötti különbségek tehát mindenütt mérhetők Északnyugat-Európában, a szilárd, időtálló építőanyagok alkalmazásában és az emelet kialakításában (illetve hiányában) egyaránt megmutatkozó különbségeket azonban az újkorban fokozatosan kezdték eltüntetni. Kétségtelen, hogy a városokban (a vidékhez képest) gyorsabb volt a változások üteme az Alpoktól délre csakúgy, mint északra. Ennek oka, hogy a városlakók mindenhol jobban függetlenítették építészeti kultúrájukat a természeti környezettől, mint a vidékiek. A kő- és téglaépítkezés divatját azonban sehol sem lehetett megállítani vagy akár csak feltartóztatni. Amikor a városi építészetben kipróbált újításokat a vidéken is hasznosították az építőiparosok, a faluképen érzékelhetővé váltak az urbanizáció jegyei. Mindamellett az egész átalakulás lassan haladt előre. A rómaiak még Dél-Európában sem tudták elérni, hogy a parasztok valahol is téglából építkezzenek. Ezen a gyakorlaton 418