A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HAJDÚ RÁFIS János: 20 éves a Mezőgazdasági Gépmúzeum Mezőkövesden

um fő profilját jelentő muzeális erőgépek tudatos gyűjtése. Ez az értékmentő munka akkor talán egyedülálló jelenség volt Magyarországon. Mezőkövesd paraszti társadalmában széles körben elterjedt a bércséplős, darálós, olajütős vállalkozás. Ezek felszámolása az államosításokkal 1954-ig megtörtént. Nagy változást hozott a háború utáni években megindított, nagyütemű elektromos hálózatfejlesztés, amely az addigi, helyenkénti robbanómotoros stabil erőgépeket villanymotorra cserélte fel. így kerültek használaton kívülire azok az első motorikus erőgépek, amelyek a századforduló tájékán megjelenve, műhelyeknek és különböző kisüzemeknek meghajtó gépei voltak. (Mezőkövesden az 1906-ban létesült helyi áramfejlesztő és szolgáltató telep 1942-ben megszűnt, amikor is a község elektromos hálózatát a Kazincbarcikát és Eger városát összekötő, folyamatos áramellátást biztosító, regionális hálózatra csatlakoztatták.) Ezek az erőgépek, az akkori politikai megítélés szerint jelentős termelőeszközöknek minősültek, magántulajdonban tartásuk, üzemeltetésük törvényileg tilos volt. Bármilyen nagymérvű is volt az 1950-es években az „ősmotorok" tudatos pusztítása, beolvasztásra való begyűjtése, imitt-amott mégis maradt belőlük: a kisebb falvakban eldugva, kazlak alá helyezve, tüzelőanyaggal, fagallyakkal letakarva, vagy gazdájuktól elhagyott, egykor virágzó gazdaságú portákon földbe süllyedve, beomlott tetők alatt, szétszedve ócskavas halomba hányva. Kezdetben sokan félve adták el gépjüket, féltek a hatóságok esetleges negatív reagálásától. Más esetekben a tulajdonosokat volt nehéz megtalálni. (Ez időben sokan faluról városra költöztek.) Kemény akarat, rámenősség és sok munka kellett szinte minden gép megszerzéséhez. A nagy súlyú gépek helyszíni kibontása, kiszerelése, gépkocsira való fel- lerakodása - sokáig rakodógép nélkül - külön nagy feladat volt. A megvásárolt és nehéz körülmények között hazaszállított - hisz legális autófuvart kezdetben szinte lehetetlen volt szerezni - gépeket itthon szétszereltem, megtisztítottam, alkatrészenként lefestve összeszereltem és ha lehetséges volt, üzembe is helyeztem. Megőrzésükre a Kőrisfa utcai telkünkön 1972-73-ban 120 m

2 alapterületű, betonoszlopokon álló, hullámpala tetős színt építettem, amely épület 1979-1992-ig múzeumi kiállítóhelyiségként szolgált, jelenleg múzeumi raktár. Sok segítséget kaptam az 1970-es években a gépek felújításához egykori MEZŐGÉP-es munkatársaimtól, majd később, amikor gyűjteményem kezdett jelentős látványossággá, értékké válni, munkahelyem vezetőitől is. Egyre szélesedett a gyűjtemény iránti érdeklődők köre. Motorszerető emberek mellett különböző vállalatok vendégei is gyakran felkeresték. Mindig több és több információ, segítőkészség jutott el hozzám. Ez időben eszméltem rá, hogy nekem e téren milyen óriási feladatom van. Kezdetben csak mint az egykori paraszti vagy kisüzemi használati eszközöket láttam e gépekben, de felirataikat, gyártó cégtábláikat olvasva hamarosan rádöbbentem, hogy e termékek a korai - nagyobbrészt magyar - gépgyárak emlékét őrzik. 1949-től a politika átkeresztelte az államosítás előtti gépgyárak nevét. így lett a HSCS Hofherr Mátyás kispesti gyárából Vörös Csillag Traktorgyár, a Rock István gépgyárból Április 4, a Ganz Danubius hajógyárból Georghiu Dés, a WeissManfréd művekből Rákosi Mátyás Művek, a szombathelyi Pohl Ede gépgyárból Élelmiszeripari, a mosonmagyaróvári Kühne Ede gyárából csak Mezőgazdasági Gépgyár, a Miskolci Hercz Jenő és a Szilágyi és Diskant gépgyárból Borsodvidéki Gépgyár, a Fried Gyula gépgyárból pedig Miskolci MEZŐGÉP vállalat stb. 395