A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

SZEKRÉNYESSY Attila: Egy borsodi udvarház története (Szekrényessy Árpád élete)

impozáns, boltozatos építmény, mintegy 30-40 méter mélyen két ágra válva nyúlt a hegy gyomrába. Nem messze tőle a pince felett feküdt a nagyságos úr kőbányája, hol folyamatosan - részint a község építkezései számára - uradalmi kőfejtők dolgoztak.

72 Az uradalmi cselédek vezetője az ispán volt, ki közvetlenül, mint a nagyságos úr bizalmi embere referált a gazdaság helyzetéről. Feladata volt a munkák ellenőrzése, intézte a raktározást, szállítást, eladást és vásárlást. Felügyelte a magtárak, szerszámok, gépek állapotát, s a béres- és kapásgazdák segítségével nyomon követte a földművelés fázisait. Tisztségben alatta állt az ún. gyakornok, ki az állattenyésztés ügyeinek ellenőrzésével volt megbízva, így felelt a tej szállításért, birkasajt értékesítésért, állatszaporulatért stb. E vezetői körhöz tartozott még a számtartó, az ún. „botosispán", ki mint uradalmi tisztviselő, írástudó ember lévén a könyvelést vezette, s a cselédek járandóságát tartotta nyilván. Borsodon a Szekrényessy-uradalomba esztendőnként szegődtek a cselédek. Minden évben április 24-től (Szent György napjától) számítódott a szolgálat. Az év lejárta előtt két hónappal, február 24-én (Mátyás-napkor) vette kezdetét a „marasztalás" vagy „ajánlás". Ezen a napon, a munka befejeztével, az ispán felsorakoztatta a cselédséget az udvaron. Ekkor derült ki, kinek kell lopás vagy más vétség miatt távoznia, s ajánlás révén ki szegődik újonnan. A megbízható cselédeket az ispán „marasztalta" újabb esztendei szolgálatra. A feudalizmus 1848. évi megszűntével a falu lakosai szabad elhatározásukból vállalhattak munkát, bármelyik uradalomban. A földeken dolgozó ember élete és munkája mind a mai napig embert próbálóan nehéz, ugyanakkor az egyik legéletszerűbb hivatás is. Nem véletlen, hogy az antik római közgondolkodás ínszakasztó volta ellenére is költői magaslatokba emelte e tevékenységet. Nem volt könnyű feladata a Szekrényessy-uradalom földműveseinek sem, „ reggel 4 órakor (nyáron 2 órakor vagy V:3-kor) végigpengette az ébresztőt az azzal megbízott cseléd. A pengető, egy acéllemez volt, ami korábban eke-kormánydeszkául szolgált. Két óra hosszig tartott az almozás és az etetés-itatás. Hat órakor megkapták a parancsot, hogy melyik dűlőbe mennek dolgozni és mit csinálnak aznap. A béresek és kocsisok ekkor befogtak. Feleségeik átadták a tarisznyát, a reggelivel, ami többnyire egy szelet főtt cukorrépából (jobb esetben néhány szem kockacukorból) és egy kenyérdarabból állt. Ezt a reggelit vagy a kukoricamálét a fél órás reggeli szünetben ették meg (8-1/2 9 közt) ... délben egyórás szünet szakította meg a monoton munkát. Ekkor az állatokat etettékitatták, majd megehettek a levest, amit az asszony hozott vagy kiküldött a gyerekkel. Délután 5 órakor félórás uzsonnaidő volt. ... sötét volt már amikor visszaérkeztek. Először az állatokat kellett ellátni és csak 8-9 óra körül tölthettek el egy órát a család körében. Vacsoráztak, ellátták saját állataikat, és legtöbbször azt várták, hogy a környék elcsöndesedtével lophassanak...". Az uradalmi cselédek ezen magatartására az elmúlt negyven esztendő szakirodalma olcsó ideológiai magyarázatot adott. Eszerint a lopás létjogosultsággal bíró, „osztályharcos" tevékenység. Az uradalmi cselédek némelykori nehéz helyzete ellenére is, úgy gondoljuk e tevékenység erőteljesen morális indíttatású, túlzott általánosítása pedig egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Meglétéről nem is ebbéli, sokkal inkább kultúrhistóriai vonatkozása miatt érdemes szót ejteni: „A lopásra alkalmas időpontok többnyire az éjfél körüli órák voltak, amikor227