A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)
FAZEKAS Csaba–GYULAI Éva: A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án
delmének változatlan gyakorlati fennmaradását. A tizedről való lemondással kapcsolatban nem említették a nemzet oltárára tett ünnepélyes gesztust, sőt az elfogadott törvényt az egyház anyagi ügyeibe való beavatkozásként értékelték, mellyel szemben védelmet csak az uralkodótól remélhettek. (Bécsben egyébként az udvari kancellária lényegében úgy értékelte a dolgot, hogy a magyar katolikus egyház kész helyzet elé állította: 18-án lemondtak a tizedről, három nap múlva pedig már panaszkodnak, pedig előre nem is értesítették a királyt arról, hogy le akarnak mondani a decimáról! A kész helyzet tudomásulvételét javasolta, ugyanakkor a plébániák finanszírozásának sürgős rendezésére figyelmeztetett egyébként a bécsi pápai nuncius is. 49 ) Az itt megfogalmazott gondolatokat azután a forradalom és szabadságharc változatos hatalmi viszonyokat eredményező másfél esztendeje folyamán, majd azt követően keletkezett további főpapi dokumentumok is leszögezik. Hám Jánosnak a Windischgratz bevonulása után, 1849. január 11-én kelt beadványában - amellett, hogy sérelmezte a magyar kormányzat 1848 folyamán foganatosított egyházpolitikai intézkedéseit - a Commissio Ecclesiastica restaurálását remélte a cs.kir. közigazgatástól. 50 Utóbbi vezetőjéhez, Szőgyény Lászlóhoz 1849. március 17-én intézett újabb levele nagyon hasonló érvelést tartalmaz. Jogforrásként ekkor is az 1791/23. tc.-re, valamint a tulajdonjog szentségének biztosítására hivatkozott, szót emelt az egyháznak az úrbériség elvesztése miatti kárairól és kárpótlásáról stb. 51 De hasonló gondolatok fogalmazódtak meg Hám utódában, Scitovszky Jánosban is már a szabadságharc bukása után a pápához írott levelében, 52 illetve az 1850 késő nyarán tartott püspökkari értekezlet tizeddel kapcsolatos állásfoglalásában, jóllehet utóbbiak középpontjában az egyház 1848. március 18-i magatartásának megmagyarázása és értelmezése állt. 53 (L. II— III. sz. dokumentumok.) Ezek tartalmának részletesebb értelmezésétől - önmagukért beszélő megfogalmazásaikra tekintettel - eltekintünk. A tizedről való lemondás középpontjába egyértelműen az egyháziakra nehezedő kényszert állították, melynek hatása alatt a papoknak két lehetősége maradt: vagy az ünnepélyes ellentmondás és ezzel az egyház elleni nyílt támadások (pl. szekularizáció) provokálása, vagy az „előremenekülés", a „szükségből erény" kovácsolása. Ez azonban nem jelenti, hogy lemondásuk valóban örömteli és önkéntes lett volna, különösen azért nem, mert 1849-50-ben határozottan semmisnek minősítették az 1848. március 18-i határozatokhoz való hozzájárulásukat. Ebben az esetben még az az érvelés is nehezen elfogadható, hogy a szabadságharc bukása után megnyilvánuló másfajta politikai kényszer hatása alatt tették ezt, egyrészt azért, mert - mint láttuk - 1849 augusztusa előtt is így gondolkoztak, másrészt azért, mert épp az uralkodó által is szentesített áprilisi törvények esetén az ennyire határozott elhatárolódásra kevésbé lett volna Ibolya-Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. Bp., 1961. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak, 3.) 284-286. 49 Eckhart Ferenc: A püspöki székek és káptalani javadalmak betöltése Mária Terézia korától 1848-ig. Bp., 1935. 11.; Károlyi, 1936. 45. 33. sz. jegyz.; Spint, 1959. 96. 50 Andics Erzsébet (szerk.): A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. II— III. köt. Bp., 1952-1965. (továbbiakban: Andics, 1952-1965.) II. köt. 313-315. 51 Andics, 1965.67-68. 52 Erről megjegyezzük, hogy Meszlényi Antal szerint IX. Pius pápa örömmel vette, ha a papság javainak egy részét önként hazája oltárára teszi. Meszlényi, 1928. 66-67. Ennek ugyanakkor ellentmond az, ahogy Scitovszky a magyar papságnak a kánonokkal ellentétesnek tekintett március 18-i magatartása miatt magyarázkodik. 53 Mindkettőt korábban említette ill. saját fordításában idézte: Vázsonyi Vilmos: A királyi placetum a magyar alkotmányban. Bp., 1893. 44-45., az ő nyomán: Andics, 1949. 15-16.; az 1850. évi püspökkari értekezletre és a tized ügyében kiadott külön emlékiratra: Zeller, 1894. 199-200. 175
