A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

lentésü. Kölcsönszóként ez a fogalom a spanyolból származik: olla podrida = 'savanyító fazék'. A kifejezés kontinentális karrierje jelzi az ételkészítési technikák és az étkezési szokások újkori változását. A magyar fazekas, tálas, korsós arra utal, hogy edénytípusonként szakosodtak a készítők. A nyelvbe átkerült - szláv jövevényszóként - a gölöncsér, göröncsér (grencsár). A felsorolt szavak az ételtípusok gyakoriságát sejtetik. A kerámia inkább irodalmi közszó. A németek például csak a 19. században iktatták nyelvhasználatukba ezt a franciából kölcsönzött kifejezést. Eredetileg az 'edény készítésére alkalmas agyag' neve volt: Keramik (francia: céramique), mely tulajdonképpen a görög keramos szóra vezethető vissza. A fogalmak, illetve készítmények - az európai civilizációkban - használóik változatos igényeit sejtetik. Egész sora van az edénytípusoknak. Fazekak, kanták, korsók, tálak, tányérok, bögrék mindmegannyi - már vagy másfél-kétezer éve - nélkülözhetetlen darabja kulináris kultúránknak. (A termékek az elmúlt ötszáz év alatt sütőformákkal, tégelyekkel, csempékkel, kályhacsempékkel, pipafejekkel stb. egészültek ki, melyek a kerámiakészítmények bővülő alkalmazására vetnek fényt.) A kerámiaedényeket nemcsak formailag, hanem az agyag minősége szerint is lehet osztályozni. Az agyag meghatározza a kerámia funkcióját, tehát végül is csaknem minden a felhasznált nyersanyagtól függ. A közönséges cserép- és kőedényáru porózus masszából készül, mígnem a majolika és a porcelán sürü, tömör agyagból. A közönséges edényeket 700-1000 °C hőfokon, a különleges, finom árut 1200 °C-on (néha még a fölött!) égetik. Az utóbbi teljesítményeket elsősorban a manufaktúrákban tudták szavatolni, a paraszti fogyasztásra dolgozó fazekasok égetéstechnikája nem érte el ezeket az értékeket. A hordalékos folyamvölgyekben bányászható kiváló minőségű agyagból a közel-keleti agrárcivilizációk templomi gazdaságaiban nemcsak gabonát raktároztak, ipari műhelyeket is szerveztek. A fazekasok edényeket, pecsétlőhengereket és írásjegyekkel bekarcolt táblákat állítottak elő. Az állami gazdaságokban a mesterség színvonala megemelkedett, a termékek kielégítették a bronzkori katonák és az arisztokraták igényeit, a parasztok körében meghúzódó háziipar ellenben továbbra is kőkori hagyományokon nyugodott. A kibékíthetetlen ellentmondás egyre nyilvánvalóbbá vált, a különbségeket sohasem sikerült kiegyenlíteni. A folyamvölgyi kultúrák területén bányászható agyag és a magas hőfokú égetéstechnika volt a titka az agyagtábláknak is, amelyeken írásjegyek olvashatók. Főként a raktárakban felhalmozott javak könyvelése céljából készítették a cserepeket. A hőálló főzőedényeket iszapolt, finomszemcséjű agyagból állították elő, évezredeken át így jártak el mindenütt az archaikus civilizációkban. Ezzel szemben Európában az étkezésekhez használt cserepeket (tálakat, tányérokat) ritkán készítették el hőálló agyagból. Jobbára csak a középkor elmúltával váltak igényesebbé, de a parasztok csak lassan követték az urak és a tehetősebb polgárok kulináris szokásait. Az étkezéskor használatos edények anyagminősége a parasztháztartásokban sok kívánnivalót hagyott maga után. Készítőik ezt az agyagárut dolgozták ki a legkisebb körültekintéssel és munkaráfordítással. A törékeny cserepeket durván szemcsés agyagból korongolták, mert rendeltetésszerűen nem is főztek bennük. (A magyarok meg is különböztették egymástól a fazékföldet, illetve a tálföldet.) Az asztali terítékként használt kerámiák tehát Dél-Európában a középkori asztalokat hódították meg. A módi (átjutva az Alpokon) Közép- és Nyugat-Európában a 16-18. században jutott el csúcsára. Aztán új tetszetősnek tartott - étkészleteket vásároltak. Az európai periférián pedig még az ipari forradalom korában is a silányabb minőségű, ám gazdagon díszített portékák voltak a paraszti asztalok díszei, melyeknek felületét rendszerint mázzal vonták be. Kezdetben 706