A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BODÓ Sándor: A Herman Ottó Múzeum mint tudományos műhely

lalkoztak a névadó Herman Ottó személyiségével, tevékenységével, helyével a magyar régészetben és általában a tudományosságban. A publikációk ugyancsak figyelemreméltó mennyiségben és minőségben adnak közre néprajzi ismereteket az anyagi kultúra és a folklór témaköréből. A történeti tanulmányok igen távol eső témaköröket dolgoznak fel Miskolc és a megye egyes tájai középkori településtörténetétől a kézművességkereskedelem múltján át a munkásmozgalom helyi eseményeiig. A múzeum kiadványaiban néhány kutató konzekvens törekvése figyelhető meg arra, hogy számba vegye a szakági gyűjtemények hét évtizede összegyűjtött műkincseit. Számos olyan tanulmány - különösen Kemenczei Tibor és Végh Katalin tollából - lepi meg 1965 és 1971 között az olvasót, ahol a szerzők egy-egy korszakra vonatkozóan öszszegezik a gyűjteményben fellelhető régészeti emlékanyagot. Kemenczei Tibor az őskori bronztárgyakat, a kora vaskori bronz raktárleleteket, a Kyjatice és a Gáva kultúra északmagyarországi emlékanyagát, Végh Katalin az avar kori, a kelta és a szarmata kori leletanyagot, a honfoglalás és a kora Árpád-kori emlékeket foglalta össze.

9 A múzeumi műhely sikeres évtizedei 1973-tól Szabadfalvi József személyében új vezető állt a Herman Ottó Múzeum élére. Új munkatársi gárdát toborzott maga köré, s azóta felgyorsult tempóban széles körű elismerést kivívott intenzitású tudományos műhelymunkát végeztek. A művelt muzeológiai szakterületek kiszélesedtek, a kapcsolatok földrajzilag tágultak, s ennek következménye lemérhető a publikált tudományos eredményekben és a múzeumi kiállításokon egyaránt. A tudományos munka egyenletességét biztosító két periodika, a Herman Ottó Múzeum Évkönyve és Közleményei meglehetős rendszerességgel jelentek meg. A Herman Ottó Múzeum Közleményeiből 1973 és 1993 között 16 szám jelent meg. Az írások zömét a történeti és néprajzi dolgozatok tették ki, de régészeti, művészettörténeti, természettudományi, muzeológiai, restaurátori és közművelődési tanulmányok is szerepeltek. Valamennyi kötetet (ahol egy-egy számban húsz-ötven írás jelent meg) áttekintve ilyen nagy mennyiségben is feltűnik, hogy a szerkesztők eredményesen törekedtek változatos témák közlésére, biztosítva a rövidséget, színességét, amivel ébren lehet tartani a köz érdeklődését. Egy véletlenszerűen kiragadott (a 14., 1975-ben megjelent) kötet néhány témájával illusztrálni lehet ezt a színességét. Közlemények mutatják be a Hegyalja névadó városa középkori elnevezésének (Kőrév-Hímesudvar-Tokaj) kérdését, írnak a girincsi kastélyról, a miskolci vízimalmokról, a görög kereskedők városi szerepéről, a telkibányai aranybányászás múltjáról, Déryné alkonyáról (miskolci öregkoráról), Munkácsy Mihályról, Bajcsy-Zsilinszky Endre borsodi kapcsolatairól, megzenésített Kazinczy-versekről, a megcsalt férj balladájáról, a mezőkövesdi ragyogó (ruhadísz)-égetésről, a tüzikutyák szerepéről, a teknővájó cigányok munkájáról, a sírjelek népművészeti elemzéséről, ritka és ismeretlen barlangi leírásokról stb. A sok neves szerző között ott találjuk Rapcsányi Lászlót, Cenner Mihályt, Végvári Lajost, Ujváry Zoltánt, a miskolci múzeum jeles munkatársait, s mint megannyi más számban, úgy itt is az észak-magyarországi nagytájon dolgozó „amatőr" kutatók legjavát. Az állandó, olykor változó rovatrend mellett időről időre felbukkannak emlékülések, tanácskozások, vitaülések egy tömbben közölt előadásai és hozzászólásai. 1979-ben a Közlemények kötete a Miskolchoz is kötődő Kondor Bélára emlékezett Németh Lajos és Végvári Lajos professzorok előadásával. 1981-ben a népi műemlékek kérdéskörét, 9 A Herman Ottó Múzeum Évkönyve V (1965), VI (1966), VII (1968), VIII (1969), IX (1970) és X (1971) kötetei. 1292