A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BALASSA Iván: A gabona kézi vetése Magyarországon

la). Az MN A „vetőruha" jelentéssel Zala, Somogy, Veszprém m. (6) közli, tehát arról a vidékről, ahol a fenti jelentéssel is ismert. A párfedél nyelvjárási szinonimája a hamvasnak és azzal azonos funkciókat is töltött be. Egy másik csoportot alkotnak azok a vászonból készült vetőeszközök, melyek a köténnyel vannak kapcsolatban, de kisebb teher hordására is használnak. Ganga, kötőganga „általában hétköznap viselt vászonkötény" (Palócföld MTsz; ÚMTsz; MnyA 334, 444). A „vetőabrosz" elnevezéseként csak szórványosan fordult elő {Balassa Iván 1989. 27), az MNA nem is említi. Először „kendő" jelentéssel 1795 k. jegyezték fel; 1816: „női ruhát deréktól lefele fedő kötény" (TESz, EWUng). Eredete ismeretlen. (Vető)kendő. „törülköző" jelentéssel ismerjük Székelyföldről (MTsz, ÚMTsz), de előfordul jelzős alakban is: vetőkendő. Az alapszava az ismeretlen eredetű ken ige, melyet aló. századtól kezdve tudunk kimutatni (TESz; EWUng). Kecele (köcele) elsősorban jelentése „kötény" (TESz, ÚMTSz), de Göcsej, Hetes falvaiban: „vászon lepedő... melyben hátiterhet (szénát, szalmát) hordanak" (MTsz). Bizánci eredetű, mely eredetileg „palást, köpeny" jelentésű volt, majd egyszerűbb ruhadarabokat is jelölt (TESz). Magvető „kézi vetéshez használt, derékra köthető, erős vászonból készített kötényszerű ruhadarab" (Óbást, Nógrád m.; ÚMTSz). Az MNA (20) a Palócföldön (4) egymás mellett, Szatmárban (3), továbbá Székelyföldön jelzik előfordulását. 1821: egy ponyva, egy surdély, egy magvető (Háromszék, Bogáts Dénes 1943. 94). Magvetőnek nevezik sok helyen Erdélyben magát a vetés müveletét is. 1603: ...Mag wetőből jöttem (Gyula, Kolozsm. SzT8. 51). Iszák „átalvető, kettős tarisznya" (Kalotaszeg MTsz, ÚMTsz), inkább aprómagot (pl. kendert) vetettek belőle, de kisebb területen gabonavetésre is használták (Nyárszó, Kolozs m. Kós Károly 1941-44. 72). Egyébként búzát is szállítottak benne. MNA (20) nem közli ezt az elnevezést, mely latin/újgörög vándorszó; hozzánk valamilyen délszláv közvetítéssel juthatott el (TESz). 1588: „egy Izak bwza..." (Zsákfalva, Szilágy m. SzT 5. 832). Az átalvető, mint vetőeszköz a Parciumban és Erdély középső részén (pl. Kalotaszeg) található meg (MNA 19). A fenti áttekintésekből, elnevezésekből néhány tanulságot már most is le lehet vonni. 1. A vetőabrosz, és bizonyos mértékig a vetőruha a kereszténység legnagyobb ünnepéhez, a karácsonyhoz köti azt, amikor az asztalt terítik be vele. Ez úgy látszik, hogy nyugatról hatolt be, a korszaka a 15. század lehetett. 2. A lepedő, ponyva, lazsnak elsősorban a teher (fű, széna, takarmány) hordására szolgáló durvább vászonból szőtt teherszállító neve, mely alkalmasint vetésre is szolgálhatott, bár előfordulnak olyan példányok is, melyeket csak erre alkalmaztak. 3. A hamvas, párfedél fő feladata: a fehérnemű kifőzésére, leforrázására szolgáló durvább szövésű terítő, melyre a hamut tették. 4. Ganga, kötőganga, vetőkendő, kecele, magvető, a fentieknél sokkal kisebb méretű és felerősítése a derékra történt. 5. Iszák, átalvető, lényegében kettős táskaszerű készítmény, melyet vállra lehet vetni. Érdemes megemlíteni, hogy a MNA 19. lapja a Parciumban és Közép-Erdélyben jelzett, de a 20. lapon az elnevezések közt nem található, igaz, csak a „gyakoribb előfordulások"-at tárgyalja. Az iszák, mely inkább bőrből készült 1557-től (SzT 5. 831); az általvető „vállon átvethető kettős zsák" jelentéssel 1627-től (SzT 1. 297) ismeretes Erdélyben. 1028