A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)
HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)
szét színvonalának romlása láttán csaknem valamennyi muzeális tárgyat utánozandó példának tekintettek, gyakran illetve bíráló megjegyzésekkel mindazt, amit kézműiparukból élő kortársaik állítottak elő, és keresték az alkalmat, amikor rezignáltán megállapíthatták, hogy a népművészet végóráit éli. Az iparművészet megújulásának talán a legnyilvánvalóbb lehetőségét az olcsó parasztkerámia előállításának modelljében fedezték fel. Tanfolyamokat szervezve tanították a mázas, mintás cserepek készítését, miközben fel se merült bennük, hogy készítményeiknek lehet-e haszna a gyáripari termékek áradatának ellenében? Versenyezhet-e a középkori technológiát konzerváló fazekasműhely az ipari forradalom által életre hívott gyár szériatermelésével? Mint oly sok esetben az ideológiák történetében, a népművészet apostolai szépnek ítélt környezeti kultúrát akartak látni, s nem voltak hajlandók belátni, hogy a gyakorlatban beváló iparcikk fog győzni a körülöttük alakuló világban. A fától nem látták az erdőt. Szemükben a népművészeti minták önálló értékekké váltak. Nem vettek arról tudomást, hogy példaképeik visszavonhatatlanul múzeumi létbe szenderültek. Városi lakásokat díszítettek kisebb-nagyobb kerámiakollekcióikkal, mintegy demonstrálván a lakók népi-nemzeti érzületeit. A mozgalom (talán?) utolsó hullámai még nem értek ma sem partot. A népi kerámia és a kreativitás kritikátlan magasztalásával lépten-nyomon találkozunk, holott az edényekben senki sem akar főzni, a régi múzeumi jelszó, „mindent a szemnek, semmit a kéznek" történelmi rendező elvvé vált az értelmiségi magánéletben is. Persze nem tűnt el minden a süllyesztőben. A fazekaskészítmények történetében például szignifikáns szerepe van egy nagyobb űrtartalmú edénynek, a bogrács ránk maradt példányainak. Ezt a monstrumot Európában több helyütt fémből készítették el. Már a prehisztóriában használtak fémből kalapált (áldozati) üstöket, majd idővel, alkalmasint a középkor óta profán rendeltetésűeket, amelyek - az Alpoktól északra - a konyhában nélkülözhetetlen kellékké váltak. A vasból vagy rézötvözetből készített bográcsot a tűz fölé függesztették a konyhában. Ebben a nagyméretű edényben sűrű levest vagy többnyire kását főztek, mondhatni minden házban a leggyakrabban készített ételeket kavargatták bennük. Az üst antik fémpéldányait (melyeket talán már a „jobb" famíliák konyháinak felszereléséhez kell sorolnunk) a Mediterráneumból ismerjük. A legrégibb középkori leletek a 4. századi rétegekből kerültek elő. Később is találkozunk velük. Nagy Károly törvénygyűjteményében, a Capitulare de villis szövegében 872 táján az egyik királyi birtokon említik használatát Aquitaniaban. Tisztázatlan eredetű neve cramacula. (A szó a franciában crémaillere alakban maradt fenn.) A 8. századtól több német glosszában megtaláljuk hahala, hahila néven is. A kifejezés az ófn. hahan szóra vezethető vissza, jelentése: 'függ, lóg'. Ez a szó arra utal, hogy a jelentéstörténet régebbi gyakorlatot példáz, mint a szóban forgó technológia tárgyi bizonyítéka. Mindenesetre a 14. században készített Sachsenspiegel nevű törvénygyűjtemény (Oldenburgban, illetve Drezdában őrzött) két szövegvariánsának illusztrációin kétféle felfüggesztésmódot tanulmányozhatunk: az egyiken az edény láncra van akasztva, míg a másikon az üst fakampón lóg. Vannak továbbá szabályozható hosszúságú fémlapokból álló szerkezet segítségével felfüggesztett példányok is. Ezek a készségek fűrészfogasak és két lapból állnak, állítani lehet egy - a két lapot átfogó - bilincs segítségével és egy lánc segítségével az alácsüngő edény magasságát. A szerkezeteknek számos - díszes - példánya ismert múzeumi gyűjteményekből. Vannak továbbá közönséges kampók is (fából vagy fémből), amelyek a nagy számban megmaradt középkori ábrázolások szerint elmaradhatatlan kellékei voltak a flamand (és más) parasztkonyháknak. 727
