A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

elő. Bár a formák változtak, egyelőre még nem vezették be a minőség javítása és a tetszetősség tekintetében szükséges újításokat. Észak-Európában még ennél is siralmasabb a helyzet. Skandináviában a korai középkor - alacsony színvonalú - kerámiakultúrája abban az időben, amikor Nyugat- és Közép-Európa majorjaiban, városaiban, majd falvaiban mindenütt látványosan javítottak az edénykészítés praktikáján, az északi fazekasok hovatovább elfelejtették vagy el sem sajátították a szakismeretek minimumát. A fenyvesek és nyíresek tisztásain élők inkább fából vagy zsírkőből készítették edényeiket. Amire a hazai produkción felül még szükségük volt, tehát a cserepeket Angliából és Németországból importálták a középkorban. Jóllehet a rómaiak sok műhelyt létesítettek Angliában, ezek közül azonban több is beszüntette működését a 3. században. Az angolszász bevándorlás úgyszintén visszavetette az iparűzést, mintsem hogy javított volna teljesítőképességén, évszázadokon át vegetált tehát a műszaki kultúra. így érthető, ha még a „sötét korban" sem emelkedett a kerámiaművesség színvonala. Pangott a gazdaság. A piacok sem ösztönözték az iparosokat. Itt a fogyasztók barbárok maradtak. A fazekasok még a korongolást sem alkalmazták 650-850 között mindenütt (Maxey-kerámia). Mégis az ásatások néha meglepetéssel szolgálnak. A földből olykor luxusáruk kerülnek elő. Valószínűleg azért, mert a törzsi eredetű arisztokrácia mégsem volt hajlandó lemondani luxusigényeiről. Ivóedényeket például (mint a római időkben) a Rajna-vidékről importáltak. A kihívás végeredményben használt a szigetország kerámiaiparának is. A 13. századot követően Anglia egyes körzeteiben egyre jobb minőségű edényeket állítottak elő. A kelta és római majorokba, a prehisztorikus földvárakba, majd a középkori erősségek védelmét élvező sáncok mögé koncentrálódó ipari termelés - a már mondott okok miatt - áttelepült a városokba, de minthogy ott hamarosan az iparosok túlságos szaporasága veszélyeztette prosperitását, sőt talán sok iparos megélhetését is, újabb helyváltoztatásra kényszerült. A fölöslegessé vált mesteremberek zöme a 12-13. század után telepített falvakban szóródott szét. Ettől kezdve működtek (talán először!) a falvakban hivatásos fazekasok, akik a kortársi parasztháztartások számára készítették el edényeiket. Házalással és vásározással értékesítették a portékát, gyakorta nem is pénzért, hanem elcserélve élelmiszerekért. Noha a falusi fazekasok igyekeztek a városokból hozott műszaki kultúrájukat fenntartani, sőt követni akarták a konkurencia diktálta divatot, mozgásterük mégis beszűkült, mert elsorvadtak az innovatív képességeiket tápláló kapcsolataik. A paraszti fogyasztópiacra szállított kerámia igényessége kezdetben a városi termékekkel volt egyenrangú, de idővel láthatóan csökkent a készítmények előállításához elengedhetetlen műgond. Sajátos parabola. A falusi ipar színvonala - az ágazat hátrányos helyzete ellenére - a normán hódítás után szemlátomást emelkedett, majd - a konkurencia működése miatt - kényszerűen stagnált. A helyzet a városi iparosoknak kedvezett. Ugyanakkor a paraszti vásárlóerő csökkent. Torkey, Lincoln, York, Winchester agyagművesei zsugorodó piacon, hanyatló vásárlóerőnek kínálgatva értékesítették áruikat. A 12-14. században már áthidalhatatlannak tűnő távolságot lehet észlelni a paraszt-fazekasok által készített edények, illetve a városi mesterek termékei között. A minőség később sem egyenlítődött ki. A falusi és a városi fogyasztópiac által igényelt áru - kidolgozottság tekintetében maradéktalanul sohasem illeszkedett egymáshoz. Nem a kreativitással volt a baj! A városi ipar tetszetősebb készítményekkel versengett, a falusi pedig a piaci mechanizmus alapvető feltételein nem tudott változtatni. Holott, ami a termelési adottságokat illeti, tulajdonképpen rendszerint kedvezőbb helyzetben volt. A falusi ipar közel volt a nyersanyagforrásokhoz és energiában sem kellett szűkölködnie. Volt fájuk és sebes vizű patakuk mindenütt. Hő- és vízi energiájuk tartalékai kimeríthetetlennek tűntek. Az agyag- és a 723