A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

tekintve - csak ritkán fedik egymást. A hatalom az iparüzöket nem saját gazdaságában működteti, hanem adókkal biztosítja járandóságát. Európa keleti felén másként álltak a dolgok. Szlovákia, Csehország, Németország keleti része, Lengyelország, Ukrajna, Oroszország területén úgyszólván nincs is olyan hatalmi központ, ahol nem koncentrálódott volna ipar. Ez természetesen nem „szláv" specialitás, ilyen a „Kazár-birodalom" központja is. A mívesebb iparágakban az értékesítés és a termelés rendszerint külön volt választva. Szerdahely, Csütörtökhely, Szombathely (a magyar nyelvterületen) olyan helynevek, amelyekből lehet tudni, hogy a hét mely napján tartottak piacot valahol. A középkor folyamán ezeknek a falvaknak egy részéből mezőváros lett. Itt forgalmazták a helyi áruféleségeket, így itt volt a mázatlan és az ólommázas cserépedények piaca is. Közép- és Észak-, valamint Kelet-Európában a 13-15. században még a kékesszürke cserepeket használták. A német tartományokban a korongolás és a redukált égetés előnyeit kihasználva - Dél- és Nyugat-Európa után - a 14-15. század fordulójától kezdve mindinkább ólommázas cserepeket készítettek. Ez a produkció a városokban váltotta fel az eddigi mázatlan termékek előállítását, majd nemsokára a falusi fazekasok is áttértek az igényesebb technológiára. Mezővárosi piacokon árulták cserepeiket. (A nagyobb városokban inkább a távolsági kereskedelem luxusárui találtak gazdára, hol a vevők rendszerint nem a parasztok voltak.) A fazekasok helyváltoztatásának sajátos ritmusa lüktetett a középkori Nyugat- és Közép-Európában. A kézművesek - más mesterekkel együtt - (engedve a piaci forgalom csábításának) mind többen menekültek el a majorok, az árokkal védett föld- és kővárakból az önállóságot ígérő városokba, kiszakadni akarván a főnökök (majd a lovagok) egykor a klán tagjait összetartó kapcsolataik - kötelékeiből. Szabadulni akartak a mindent bénító gyámkodásból és az uraknak végzett ingyenmunka kényszerének kötelezettségeiből. Itt hamarosan korporációkba tömörültek, feledve patrónus-kliens kapcsolataikat és vállalkozókként folytatták mesterségüket. Új lakóhelyükön nem uraik, hanem a városfalak védték őket. A fazekasok szerveződéséről alkotható európai kép tehát merőben különbözik az ázsiaitól. Az iparos az archaikus civilizációk hagyományait őrző társadalmakban nem szakadt ki a major (állami vagy városi) szervezetéből, azaz nem lett belőle - valamely céh tagjaként kockázattal termelő - vállalkozó. Az archaikus civilizációkban a mesteremberek csaknem mind a templomi gazdaságokban dolgoztak, az uralkodó vagy valamely hivatalnok kötelékében, a termékeikből csak egy elenyésző hányadot tudtak a piacon értékesíteni. A mesterembereket (és családjukat) a kincstár élelmezte - hivatalnokai által, a kézműipari termék ellentételezésére - az adóként begyűjtött mezőgazdasági termeivény szolgált. A rendszer tehát nem lépett ki a naturálgazdálkodás kereteiből. Európában azonban az ipari produkciót kezdettől fogva motiválta a kereskedelem. Eleve kiegészítette a bürokratikus gazdaság zárt rendjét. A mesterség műszaki története sem párhuzamos fejlődésű a két kontinensen. Korszakaik és alkorszakaik tükrözik a helyi társadalmakban végbement folyamatokat (mindenekelőtt a munkamegosztás alakulását). Mindazonáltal Európában nyomot hagyott Ázsia „közelsége", hiszen több - technikatörténetileg értékelhető, ázsiai eredetű - hullám áradt szét földrészünkön, de innen - a kontinens földrajzi helyzeténél fogva - már nem jutott tovább. A kölcsönhatások múltjának értékelésekor különösen fontos Délnyugat-Ázsia és Európa viszonya, melynek révén az ókorban megalapozták, majd a középkorban fenntartották és kiszélesítették a két kontinens kereskedelmi, kulturális és technikatörténetileg értékelhető kapcsolatait, mindenekelőtt Európáét a Távol-Kelettel, főleg Kínával. Délnyugat-Ázsia különböző történelmi kor721