A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

GODA Gertrúd: A hatalom és a művészet – a Miskolci Egyetem köztéri alkotásai

egyik napról a másikra megváltozott. A feszített ütemű építkezésről több, szomorú memoárban olvashatunk olyan jeles hazai értelmiségi tollából, aki - mint internált - maga is dolgozott a kor legnagyobb beruházásán. Míg egy lakóközösség többszörös kontroll beiktatásával képes valamennyire a saját arcára formálni monumentumait (sajtóvitán keresztül, bizottságok révén), addig egy központi terv esetében szinte tisztán megnyilatkozhat a hatalom a művészeten keresztül, s feltételezhetjük, hogy az Egyetemvárosba készült alkotások eszmeiségében és színvonalában a hivatalos elvárások tükröződtek. így tulajdonképpen rajtuk keresztül meglehetősen reális képet kaphatunk magáról a korszakról és művészetéről. Esetünkben, mint látni fogjuk a képzőművész társmüvésze az építésznek, hiszen a tervező konzultációk révén bevonja munkájába a kiválasztott alkotótársat, hogy együtt teremtsék meg a lehetőségét egy-egy műalkotás érvényesülésének. így a festő, szobrász, iparművész olyan felülethez jut, melyre megfelelő a rálátás, kellő térbeli hangsúlya van, s aminek érdekében az építmény maga is változni hajlandó. Az európai művészetek történetében bár mindig a funkció által motiválva, de megtaláljuk ezen koncepció előzményeit. A román korban a templomok vastag falaira az olvasni nem tudó nép számára megfestették a példázatok legfontosabbikát. A gótika légiesen áttört síkjain az üvegablak mint társművészet jelentkezik, s az egész belső tér áhítatra késztető hangulatát adják. A freskóművészet, az üvegfestészet, a reneszánsz és barokk szobrászat, a külső és belső látvány összhatásával számol és együttesen törekszik az építészettel a teljességre. Ha nem ennyire tervezetten, de a későbbiekben is megmarad e társművészeti kapcsolat az építészet és a képzőművészeti ágak között. Az Egyetemvárosban legelőbb az egymáshoz fürészfogas rendben elhelyezkedő kollégiumok falán jelent meg egy-egy dombormű (1956). Valószínű, hogy nem pályázat útján, hanem megbízással kapta a feladatot a jeles alkotógárda: Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Borsos Miklós, Medgyessy Ferenc, Vilt Tibor és Tar István. Szinte valamennyien a két világháború közötti időszakban már tekintélyt szerzett, javakorabeli művészek voltak, akiket az új rend a legmagasabb állami kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal igyekezett megnyerni a maga számára. S mindez függetlennek bizonyult attól, hogy korábban milyen művészeti csoportosuláshoz kapcsolódtak. A római iskola klasszicizmusa már csak alig érződik Pátzay Álló nő figuráján, midőn az egyetem alapítását dokumentáló szalagot tartja maga előtt. (Anno 1949) Ferenczy Béni elkötelezett baloldali volt, Medgyessy képviselte a nemzetieket, Borsoson keresztül az Európai Iskola vett részt eme művészeti népfrontban, de az expresszíven fogalmazó Vilt, aki a szocialista képzőművészet csoportjával szimpatizált és a leginkább realista Tar István neve is színesíti a névsort. Mert a művészeket együtt látva, csak a névsor volt színes. A megbízó a szobrász elittől talán a biztos minőség garanciáját várta el, s egy túlzott közérthetőséget. Ekkor még nincs különösebb agitatív elvárás még a háborúkat követő eufórikus művészi hang sem érződik, inkább egy várakozó, kicsit közönyös, egymáshoz simuló, különösebb karakter nélküli realizmus. A méret egységesen egy 7,7 m

2-nyi aranymetszésű téglalap állva vagy fektetve, s arra egy vagy két figura került. Ez az uniformizálás, de a mészkővel szembeni anyagbeli tapasztalatlanság és a domborműben való megjelenítés gyakorlatlansága is igen csak érződik a más szobrászi megoldásokhoz szokott mesterek munkájában. De a félve tapogatózó, gondolatiságukban közömbös munkák közül egy, a reveláció erejével hat. Az élete alkonyán lévő Medgyessy Ferenc (1881-1958) remeklése ez. Minden elvárástól függetlenítve magát, szabad alkotói szellemét utoljára megragyogtatva készíti el az Építőket 888