A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

innen lekerülő edény fenekében egy mélyedés keletkezett, ahova a műhely bélyegét (fenékbélyeg) volt szokás a még képlékeny edénybe nyomni. Az a masina, amelyen két párhuzamos korong van (maga a gépezet), egy olyan állvány, amelyen a fazekas ül, miközben két kezével a felső korongon lévő agyagból edényt formál, lábával pedig - a középkor óta - az alsó korongot forgatja, Nyugat- és KözépEurópában mindmáig használatos. Ennek továbbfejlesztett változatát egy szíjáttétel vagy villanymotor segítségével hajtják meg, nem pedig lábbal. Egyelőre nincsenek kétségbevonhatatlan bizonyítékok arra nézve, hogy a lábbal hajtott fazekaskorongot Európának melyik sarkában találták fel. Lehet, hogy itáliai a kezdeményezés, amelyet a kolostoralapító szerzetesek elterjesztettek az Alpoktól északra is. Mindenesetre a 14. században Dél-, Közép- és Nyugat-Európa területén már a városi műhelyekben is széles körben használták - felismerve alkalmazásának előnyeit. Néhány emberöltő múlva már a falusi fazekasok is dolgoztak vele. A technológiát más tájakon is elsajátították. Lengyelországban - a terminológiából ítélve - német átvétel lehetett a szóban forgó újítás, az pedig egészen bizonyos, hogy innen terjedt tovább kelet felé. A román fazekasok a magyaroktól tanulták el a technológiát. Nagyon valószínű, hogy az agyagművesség gépezetének alkalmazása mindenütt együtt járt az edények belsejében a mázbevonat (és az égetés technológiájában végrehajtott módosítások) bevezetésével. Elsősorban az ólommázas cserépedény széles körű divatját támasztották alá a szóban forgó technikai kezdeményezések. A lakásdíszül használható cserepek dömpingjét ennek a technológiai átalakulásnak köszönhetjük. Persze az egész produkció további tökéletesítésre szorult. A középkorban használt korongoló gépezetek (szerkezetükből adódó) fogyatékosságait a franciáknak sikerült kiküszöbölniök, amikor a 17-18. század fordulóján asztalszerű állványba építették be mindkét korongot és azokat - henger alakú, fa vagy fém tengellyel kötötték össze (miáltal tudniillik megszüntették azt, hogy a lábat állandóan az alsó korongon kellett tartania a fazekasnak, mert csak így tudta egyensúlyban tartani gépezetét). Ezt a masinát vették át a németek, majd tőlük nemsokára a magyarok, s a Dunamellékén terjedő találmány hamarosan eljutott a románokhoz, akik ezt továbbadták Délkelet-Európa mesterembereinek. A rögzített tengelyű korongon gyakorta nők dolgoztak, ők formálták az edényt, akár a régebbi technikai megoldások esetében, amikor még nélkülözték a korongot. Kizárólagos férfimunka csak jóval később lett az edénykészítés, a lábbal hajtott, forgótengelyü gépezeten már nem formálták nők az agyagot. Alighanem elsősorban szociális körülményekben kell annak okát látnunk, hogy miért kellett a nőknek háttérbe szorulniuk a cserépcsinálás munkaműveleteiben. Végtére is mindössze a mintákat festették velük. A teljes gyártási folyamatba nem tudták máshova beilleszteni őket. A lábbal való korongolás technológiáját eleinte csak a majorokban alkalmazták, ahol ritkán foglalkoztattak a műhelyekben nőket. A majorok egy része - férfiaktól lakott - kolostor volt. Később a városi mesterember műhelyében állítottak elő edényeket. Az iparoscsaládokban az aszszonyok munkaterülete a háztartás volt, a műhelyben már csak kisegítőként serénykedtek. A városi műhelyekben alkalmazott technológiát örökölték meg a falusi fazekasok, minthogy sokan kénytelenek voltak a városból falura költözni, midőn már olyan sokan voltak, hogy növekvő létszámuk veszélyeztette megélhetésüket. Máshol a majorbeli műhelyek termelését folytatták a falusi fazekasok. Bár ezek az emberek nem élvezték a majorokban vagy a városokban űzött mesterség - szociális téren nyilvánvalóan megmutatkozó - előnyeit, de volt megélhetésük, hiszen a piac ezt folyamatosan, sőt növekvő igényeket támasztva, biztosította. A falusi paraszt-fazekasok (újabb technikai vívmányok ismeretével 717