A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

CSÍKI Tamás: A miskolci izraelita kis- és középpolgárság a két világháború közötti időszakban

ságilag erősödő, a fejlődést kihasználó tagjai között. Ez az alapvető ellentét először a zsinagóga belső berendezése körüli vitákban nyilvánult meg. Az 1863-ban felépített új templomban ugyanis a reformtörekvések szellemében orgonát és kórust kívántak felállítani, a tóraolvasó asztalt (az almemort) pedig nem a középpontban, hanem a frigyszekrény elé helyezték el. Ennek eredményeként, bár a hagyományos berendezésű templom is megmaradt, a konzervatívok egy része kivált a hitközségből, amelyet az 1864-ben Sátoraljaújhelyen, az ortodoxia egyik központjában összehívott rabbigyűlés átokkal sújtott. Az ellentétek tovább mélyültek, amikor a magyarországi zsidóság 1868-69-es egyetemes kongresszusa után a miskolci anyahitközség a kongresszusi szabályzat szerint, tehát neológként kezdett szervezkedni. Ennek következménye újabb ortodox tagok távozása, akik 1871-ben, az „autonóm ortodox izraelita szervezet alapján egységes és oszthatatlan" hitközséget alapítottak, amelynek alapszabálya kimondta, hogy minden, állandóan Miskolcon lakó izraelita „e szervezetbe köteles magát bekebeleztetni." Ezt követően tárgyalások kezdődtek a két hitközség egyesítése érdekében, ami 1875-ben, az ortodox szervezeti szabályzatot elfogadva történt meg. Az egység azonban nem tartott sokáig. A hitközségben ugyanis a megerősödött, gazdasági struktúrába beépült s az etnikai-társadalmi asszimilációt elfogadó zsidóság került fölénybe, akik egyes rituális kérdésekben is szembekerültek a merev ortodoxiát vallókkal. Ilyen volt a templomi esketés körüli vita (1865-ben a nagymihályi zsinati határozat mondta ki többek között, hogy csakis a szabad ég alatt lehetséges az esketés), amelynek következtében és ürügyén 1876-ban Strausz kelmefestő vezetésével 106 konzervatív tag kivált az egyesített szervezetből, és megalakította a szefárd hitközséget. (Hogy a szakadásnak elsősorban gazdasági és politikai - az asszimilációval kapcsolatos eltérő állásfoglalás - okai voltak, azt bizonyítja, hogy kizárólag a zsidóság ősi törvényeinek értelmezése alapján Miskolcon is több árnyalat különült el, ám ezek képviselői, bár időnként külön összegyűlve magyarázták e törvényeket, minden konfliktus nélkül az anyahitközség tagjai maradtak. - A szefárd a Pireneusi-félszigeten lakó, hithű zsidóság héber elnevezése, a miskolci szefardoknak azonban nem volt köze a spanyol rítushoz.) Az új hitközségi szervezet kiépülése a tagok gyenge gazdasági helyzetéből következően akadozott (elsősorban a Galíciából „késve" érkező, szerény egzisztenciájú izraeliták csatlakoztak), bár önálló elemi iskolát szerveztek, s az anyagi megerősödés és az önállósodás reményében saját mészárszék, illetve templom és fürdő építéséhez is hozzáfogtak. A kiadások fedezésére kölcsönöket vettek fel, sőt széles körben sorsjegyeket bocsátottak ki, amelyek törlesztését és beváltását azonban nem tudták teljesíteni. Ezért 1882-ben a belügyminiszter bűnvádi eljárást indított a szefárd hitközség ellen, templomát és fürdőjét elárverezték, ráadásul a rendszertelen és szabálytalan anyakönyvvezetés miatt anyakönyvezési jogát is elvesztette. Pénzügyeinek további kezelése teljesen kiszámíthatatlanná, anyagi forrásai elégtelenné váltak: a könyöradományok (!) mellett egyetlenjövedelme az ortodox hitközségtől bérelt gabellából (közvetett adóból) származott. (A hitközség jellemzően bérbe adta az egyenes és közvetett adóinak behajtását.) Ezt azonban a taglétszámok arányában osztották fel, így a szefárd 1887-ben pl. a több mint 11 000 Ft bevételnek csupán kb. a 6%-át, 750 Ft-ot kapott. (Taglétszáma ebben az évben 307 fő volt.) Ez az összeg a régi tartozások, illetve a tisztviselők fizetésére sem volt elég, ezért a kormányzat 1888-ban, az előzményeket is figyelembe véve, a szefárd hitközséget imaegyesületté minősítette, amely ezzel az anyahitközség felügyelete alá került. (Egy éppen ez évi rendelet szerint annak egységét nem veszélyeztethette, sőt fenntartásához adókkal kellett hozzájárulnia.) Ezt követően, 1890-ben, miután az imaegyesület eredménytelenül kérte volt státusának visszaállítását, „végérvényesnek tekintett" egyezséget kötött az ortodox hitközséggel: a szefardot megillette vallási-rituális intézményeknek (imaháznak, rituális fürdőnek, pászkasütödének, mészárszéknek, iskolának) a fenntartása, valamint rabbi, metsző és egyéb alkalmazottak tartása, akiknek fizetéséről a hitközségnek kellett gondoskodnia, ennek fejében lemondott a gabelláról, és a tagjaira kivetett közvetett adók (pl. a cultusadó) szintén a hitközséget illették. (Emellett a szefárd, imaházi célokra, tagjaitól külön adót is szedhetett.) Mindezek ellenére a viszálykodások és a pereskedések tovább folytatódtak, mivel az imaegyesület, szorult anyagi helyzetében, újabb és újabb jövedelemforrások visszaszerzésén, ezzel együtt a nagyobb önállóság megteremtésén fáradozott. Úgy tűnt, érhet el sikereket, mert az 1900-as évek első évtizedében zajló nagy persorozatban a hitfelekezeti választott bíróság egy sor, számára kedvező döntést hozott: mindenekelőtt autonómiájának teljes visszaállításával újra ortodox izraelita hitközséggé nyilvánította, amihez két dolgot kellett deklarálnia: először, hogy csupán a jogfolytonosság visszaállítása történt meg, ráadásul a szefárd hamarabb alakult, mivel az ortodox hitközség alapszabályát csak 1878-ban hagyták jóvá. (Erre azért volt szükség, mert a fennálló rendelkezések szerint egy városban két ugyanolyan szervezetű hitközség nem működhetett.) Másodszor, a bíróság azt is hangsúlyozta, hogy az 1890-es egyezséget az imaegyesület intézményeinek, illetve maradék önállóságának fenyegetésével előbb az ortodox hitközség rúgta fel, és sértette meg folyamatosan, sőt a választott bíróság kiküldését is akadályozták, tagjaira nyomást gyakoroltak. Ezek a nehezen bizonyítható, elvi állítások a szefárd gazdasági lehetőségeinek bővítését célozták, amit a bíróság több konkrét határozata meg is fogalmazott. (E testület tehát messzemenően az imaegyesület érdé864