A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

B.KOVÁCS István: Gondolatok Gömör vármegye kialakulásáról

jobbágyai. Nyilván azt követően jutottak az említett határispánság kötelékébe, miután a 11. század elején a gyepüket északabbra helyezték és a visszamaradottak őri kötelezettsége megszűnt. Sajátos és eleddig kevés figyelemre méltatott tény, hogy 1245-ben olyan kiváltságokat szereznek IV. Bélától, amely szabadságuk fejében egyebek közt 10 páncélos vitéz kiállítására kötelezi őket. Különösen akkor szembeötlő mindez, ha felidézzük, hogy a részint soraikból is kikerülő és őri feladataikat időközben már a Szepességben ellátó „gömörőrök" két évvel korábban ugyanezt a jogot kapják meg. Csakhogy, míg a szepesiek utódai, az ún. „tízlándzsások" a 19. század elejéig megőrizték autonómiájukat, az eredeti őrhelyen maradiaknak ez nem sikerült. Hogy itt nem csupán a Sőregen élő bolondóci várjobbágyok kiváltságolásáról van szó, az is jelzi, hogy más (azaz: básti, almágyi, sárosi, gedei...) atyafiaikat is említi az oklevél. Csak összehasonlítás végett: a kiváltságolt erdélyi szászokat ez idő tájt 50 lándzsás kiállítására kötelezték. Ez az összevetés létszámukat tekintve is irányadó lehet. A Mátraalja (e kifejezéssel régebben a Mátra északi előterét illették!) igazgatási hovatartozása a magyar államszervezést követően nem egyértelműen tisztázott. Számos és nagyon is meggondolkodtató érv szól amellett, hogy a Gortva, Zagyva és Tárna forrásvidéke a 12. századtól Újvár vármegye tartozéka lehetett és maradt is a 13. század derekáig. Szénakszó határát IV. Béla 1246-ban az újvári ispán jelentése alapján írja le. A pétervásári Miko ispán 1247-ben Ajnácskőn iktat be egy birtokost. Más dolog, bár ezzel szorosan összefüggő téma, hogy az utóbb két részre, Heves- és Abaújvárra szakadt Újvár és a szlávok nyelvén ugyanezt kifejező Nógrád nevükben jelzik eredetüket, másodlagos jellegüket, az elsődlegesnek tekinthető Borsodból, illetve (részben?) Hontból való származásukat. Ennek megfelelően értékelendő a vizsgált vidék korai igazgatási hovatartozása is. A Rima-medence megszállása és magyar benépesítése legkésőbb a 11. század első felében bizonyosan befejeződik. Mindeddig úgy tudtuk, hogy a legelőször említett gömöri település a megye névadó központja, a mai (sajó)Gömör, amelyet Anonymus említ 1200 körüli munkájában. Elkerülte a kutatás figyelmét egy körülmény, amelyet a Tisza menti Fegyvernek I. (Szent) László korában készített határleírása örökített ránk. Az oklevél rögzíti azt a tényt, hogy Domoszló herceg az említett települést a 11. század derekán a pécsváradi apátságnak adományozta. Ennek kapcsán említik azt az utat, amely a Tiszától vezet (az abádi réven át Szikszó, innen pedig - vagy Kompolt, Debrő irányában közvetlenül, vagy Makiáron és Egeren át - Sirok és a pétervásári medence érintésével a Tárna folyása, majd a Gortva és Macskás mentén) a Rima menti Feledig. Azaz, hogy pontosabban egy „Feledseyre" nevű helyig. A kéttagú név előtagja minden bizonynyal a mai gömöri helységgel azonos, míg utótagjában a „sírja" kifejezés lappang. Vagyis a mai Feled eredeti neve: Feledsírja. Szinte már nem is meglepő, hogy a feledi néphagyomány - majd egy ezredév távolából is! - máig számon tartja a településnek nevet adó és ott eltemetett Fele vitéz emlékét. A név felbukkanása abból a szempontból sem váratlan, hogy a hely forgalmas utak kereszteződésében fekszik. Más, főleg nyelvi emlékek mellett ékes bizonysága ez a Rima-medence korai benépesítésének. A betelepítéssel párhuzamosan a korábbi gyepűvonalat északabbra telepítik, mégpedig a külső gyepűt a Tátráig, illetve az Északi-Kárpátok gerincéig, a belső határvonalat pedig a Gömör-Szepesi Érchegység lábaihoz. A két határvonal közti sűrű erdő borította hegyvidék (köztük az ún. Fekete-erdő, Szepes-erdő) képezte a gyepűelvét. Az új határsáv déli vonalára a Balog vize mellett a helyi szlávok által elnevezett Esztrény (= fából készült védmű) és Lukovistye (= íjászok, azaz lövők helye), a Túroc ratkói ága mentén az elpusztult Strázsa (= őr) falu és talán az ófelnémet eredetű Fillér (= íjász) neve emlé490