A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

FEHÉR József: Szirmay Antal Hungaria in Parabolis-a

Forma bonumfragile est. (A szépség mulandó adomány. Ovidius: Ars amatoria 2, 113): „A jó forma törékeny", azaz: „A szépségnek rövid az ideje, / alig van engedve egy-két esztendeje. / Az után a szépből tsak meg lehetős lesz, / s ha szép akar lenni, / más abból is el vesz, / s a minap irigylett szépségre vágyása, / lesz már tsak az újjabb szépek katzagása. /" Próba mers facile emptorem repeit. (A jó portéka könnyen vásárlóra talál. Plautus: Poennlus 342): „Vásár nélkül el kél a jó leány s jó ló. Jó bornak nem kell tzégér." Sokszor elég egy jellegzetes szókapcsolat is a példázat kifejtéséhez: Amicus reconciliatus: kibékült barát. „Régi barátodtól, s megsértett társodtól mindenkor őrizkedgyél. Kiengesztelt baráttól, kétszer főtt ételtől ments meg Uram minket! Mátyás király gyakori mondása volt az, hogy többek közt három dologban nem gyönyörködik: az újraforralt levesen, a kiengesztelt baráton és a szakállas asszonyon." (Galeotto Marzio: Mátyás király cselekedetei és mondásai, 16. fejezet). Szirmay itt sem hagyja ki, ha élcelődhet a papokon, vagy az asszonyokon: Vidum ducere: özvegyet feleségül venni. A magyaroknál e kijelentést vonta maga után: „Aki patzalt akar enni, avagy özvegy asszonyt venni, ne tudakozza: mi volt benne?" Innen a közmondás: „Sok özvegy, mint nyers fa, olly természettel bír, melly az egyik végin ég és a másikán sír. Ollyan az özvegy asszony ura nélkül, mint a test fő nélkül. Ollyan ő, mint az útfélen vetett borsó, mindenek tépik, nyövik, valakik általmennek. Az özvegy asszonynak ha kapu felei aranybúi volnának is, hamar el-kelnének, ha szegény, egyébkor számba nem veszik, tsak akkor, mikor valami terhet osztanak fel." - Egy helvét hitvallású lelkész az egyik özvegyet Jónás prófétához hasonlította, aki egy borostyánszerü növény árnyékában, amelyet elfutó töknek nevezett, védekezett a nap hősége ellen. Kiszáradt azonban a tök s a nap égette Jónás fejét (Jónás, 4.6-8.), s a pap így fejezte be Intzédy Klára férjének halála feletti beszédét: Jaj már tenéked Intzédy Klára, mert el-száratt már a te tököd szára!" Virgo: szűz. „A magyarok a szívről nevezik szűznek. Talán mert szívből szemérmesnek kell lennie, vagy mivel a férfiak szíve értük lángol. így a régi magyarok. De a szülők kora már baljósabb kor, minket még hitványabbakká tett, s utódainak még rosszabbak lesznek. (Horatius.) Ezért a mai magyarok a szüzeket a dinynyével hasonlítják össze: Amit a dinnyéiül mondanak köz szóban,/ mostani szüzekre illik ez valóban,/ közülök fel-vágni ötvenet is lehet,/ míglen egy igazra az ember szert tehet./ - Aranka György, az ünnepelt erdélyi költő pedig a szüzességet a csirkemódra szaporodó madárkával hasonlítja össze: A szüzesség madárkához hasonló: de fiatskához, alig várja tolla nyőjjön, azon jár: hogy el-repűllyön." E fejezetben is vannak természetesen saját gyűjtések is. Ilyen az Arany János által ismertté tett történet egyik változata a nagyidai cigányokról: Victoriam nondum adeptus, triumphum canis: Még nem győztél, s máris diadalt énekelsz. „Medve bőrre előre iszol. Meg se fogtad, s immár mellyezted. El-fogyott a puska pora, mint a Nagy Idái cigányoknak. Ugyanis az 1557-ik esztendőben Zápolya pártján a nagyidai vár kőfalait védték a cigányok. Vitézül viselkedtek s igazán reménységen felül jó ágyútüzelésükkel először, majd másodszor, sőt harmadszor is megfutamították a veszteséget szenvedő letört Ferdinánd-i sereget; elannyira, hogy az ostromlók a vívástól elcsüggedve, felszedték sátorfájukat és megkezdték a visszavonulást. Nagyon kapóra jött ez a cigányoknak, akiknek már elfogyott a puskaporuk és minden bizonnyal győzelmet ünnepelhettek volna, ha a szót magukba tudják folytani. De alighogy eltávozott az ellenség, csapatostól rohantak a cigányok a sáncokból a völgybe és kezükkel fenyegetőzve így kezdtek lármázni, kiabálni: Véstem az anyátokat! kösönnyétek, hogy a puska porunk elfogyott, mert egy lábig itt véstetek volna! Meghallotta a kiabálást egy némettel kevert magyar, felhívta reá társai figyelmét, akik nyomban visszafordultak, meghágták a falakat és a már semmi puskaporral nem rendelkező cigányságot egy szálig levágták. Ez a csata olyan sebet ütött a cigányság tisztességén, hogy a cigányoknak nem kevésbé szerencsétlen név Nagyida, mint a rómaiaknak Cannae, vagy a persáknak Thermophylae. Ezért még 1764-ben is, amikor a jobbágyok sorsára kényszerítették őket, így sóhajtottak: Nagyidai harcinak keserves nótáját, Nemzetünk siralmas veszéllyét és baját Ki vonnya ez után ? ha Czigányok nyájját Veszteni kivánnyák, tilttyák musikáját! Mivel tehát ezeknek a megregulázása így bekövetkezett, nehogy azok éneke is a Nagyidai veszedelemről, amely közel van már az elfeledéshez, végképp meg ne semmisüljön, az utókor emlékezetére méltónak lát580