A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori temető Tengőd-Hékútpusztán

hanem azok egyenes folytatását képezték

17 (8. kép 3). E forma vasból készített (s bizonyára a fából való előképeket utánzó) változatai a vállába kovácsolt fülű kengyelek.

18 A vas- ill. bronzlemezből kivágott fülborítás elő- és hátlapját mindkét esetben 4-4 szegecscsel rögzítették egymáshoz, ezek hossza 10-12 mm, amely egyben a fakengyel fülének a vastagságát is megadja. A lemezek széleit behajlítgatták, ily módon azok mintegy tokot képezve védték a kengyel fülét és szárainak indítását.

19 A tengődi fakengyel és annak fülborítása a fenti párhuzamoktól nemcsak anyagában, de valószínűleg készítési módjában is jelentős mértékben eltért. A csontlapok a fa fülrészt csak annak két oldalán védték, de nem alkottak olyan zárt tokot, mint a fémlemezből hajlított fülvédők. A lemezpárokat ez esetben is 4 szegecs rögzítette egymáshoz, ill. a közöttük lévő famaghoz, ez utóbbi azonban - részben a fenti körülmény folytán vastagabb, az egyik épségben fennmaradt szegecs tanúsága alapján 17 mm lehetett. A régészeti leletek között fennmaradt, ill. a recens néprajzi anyagból ismert fakengyelek döntő többségét hajlítással, gőzöléssel formázták meg.

20 Jóval ritkábban ugyan, de előfordulnak egy darabban kifaragott példányok is. Ezek füle nem a szár ívének a törés nélküli folytatása, hanem ahhoz tompaszögben csatlakoznak, s kiemelkednek abból. Ilyen ötszög alakú a tengődi kengyel fülkiképzése is, amely hajdan a körte alakú kengyelek formáját utánozhatta. E formát a fa rostjainak jelentős mértékű roncsolása, s ennek következtében a kengyel meggyengítése nélkül nem lehet előállítani, így a gőzöléssel vagy hevítéssel történő kialakítással sem volt értelme vesződni, egyszerűbb volt egy darab fából kifaragni a kengyelt. A jelenleg rendelkezésünkre álló csekély számú adat is arról tanúskodik, hogy a honfoglaló magyarok szerves anyagból - jelen esetben fából - készített eszközeit is a nagy formagazdagság, változatosság jellemezhette. A mindössze három lelőhelyről adatolható fakengyelek készülhettek gőzöléssel-hajlítással és egy tömbből kifaragva, fülborításukhoz használtak vas- és bronzlemezt csakúgy, mint csontlapokat, formájuk egyaránt lehetett körte alakú és a vállába kovácsolt fülűekhez hasonló. Használóik között férfi, nő és gyermek egyaránt akad. Mivel a három ismert példány a Kárpát-medence más-más tájegységeiről került elő, a fakengyelek használatát feltehetőleg az egész 10. századi magyar szállásterületre jellemzőnek tarthatjuk. Minden bizonnyal az ismertnél jóval nagyobb számban készítettek ilyen eszközöket a honfoglalók, de azok - nem lévén szerves anyagból való alkotóelemük - a földben nyomtalanul elenyésztek. Feltehetőleg fakengyelek voltak azon sírok jó részében is, amelyekből a feltárás során csak zabla és hevedercsat látott napvilágot.

21 Alkalmazásuk indokaként a vashiányt kevéssé tarthatjuk valószínűnek. Különösen nem lenne értelme erre hivatkozni a tengődi lelet esetében, hiszen a lelőhely tágabb körzetében, Somogyfajszon éppen az elmúlt években kerültek elő kétséget kizáróan a 10. századra keltezhető vasolvasztó kemencék.

22 A honfoglalás kori temetők feltárása során - még a köznépi temetők esetében sem - egyáltalán nem utal semmiféle nyom arra, hogy a vastárgyak sírba helyezésétől takarékosságból tartózkodtak volna eleink. A fakengyeleket rejtő sírokban nyugvó emberek mellékleteik alapján legalábbis a módos közrendűek közé tartozhattak, számukra aligha jelenthetett leküzdhetetlen akadályt egy vaskengyel 17 Dienes /., 1958. 134-135., 27. ábra 1% Dienes I., 1958. 139-140. 19 Dienes /., 1958. 127., 24. ábra 2, XVIII. t. 1-2; Kulcsár V., 1992. 76-77., 1.1. 4, 3. kép 2 20 Dienes l, 1958. 129-135.; U. Kőhalmi K, 1958. 143-147. 21 Dienes I., 1958. 126-127. 22 Gömöri J., 1996. 27-279. 272