A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

RINGER Árpád: Miskolc és Borsod-Abaúj-Zemplén megye szerepe a magyarországi régibb kőkor kutatásban

Anélkül, hogy a kutatástörténeti vonatkozásokat itt teljességgel számba vehetnénk, egy, az elmúlt évek során körvonalazódott új, lehetséges értelmezést teszünk közzé, a hazai őskőkorkutatás születésének e két párját ritkító szimbólumáról. Ez az interpretáció nemcsak a lelőhely fentebb ismertetett, alapvetően újat hozó rétegtani-időrendi értékelésére, továbbá a használat módját végre eldöntő traszológiai vizsgálatokra épülhet. Már 1983-ban ismertté vált az alábbiakban részletesebben tárgyalandó Szeleta-kulfúra előzménye, a sajóbábonyi fő előfordulása után elnevezett középső-őskőkori Bábonyi régészeti műveltség.

9 Gábori Miklóssal egyetértve, ebben az iparban sikerült megtalálni a „miskolci szakócák" jellemző technológiai-tipológiai sajátosságait. így - mai ismereteink szerint - megadható a leletek kulturális besorolása is, mégpedig a Bábonyi-kultúra fiatalabb szakaszába. Ami egyúttal jó egyezést mutat a Bársony-ház alatti Szinva terasz löszös jégkori fedőüledékének 60 000-70 000 évre valószínűsített korával. Van azonban még egy igen fontos időrendi fogódzó ebben az értékes kis leletanyagban, aminek a kronológiai jelentőségét igazán csak az elmúlt évek során sikerült megfejteni. A Dunántúli-szeletai-kultúra, vagy újabb - az őskőkorkutatás nevezéktani gyakorlata szerint franciás hangzású - nevén Jankovichien revíziós munkálatai során derült ki, hogy a harmadik, kevésbé tetszetős darab az úgynevezett Közép-európai micoquien művelődés köréhez tartozik. Gáboriné Csánk Veronika e típusnak a közeli Szinva-szorosi Herman Ottó harangból régóta ismert előfordulásán túl az ausztriai gudenus-barlangbeli meglétére hívta fel a figyelmet. Ebben a Bécs közelében nyíló barlangban a micoquien régészeti emlékek újabb korbesorolási adata 90 000 év. Ez pedig ismételten arra figyelmeztet, hogy a „miskolci leletek" is minden valószínűség szerint az utolsó eljegesedés, a würm, illetve weichsel korai szakaszához tartoznak. Ami a két nevezetes kőszerszám különleges méreteit, esztétikus kidolgozását és használatának módját illeti, értelmezésünk szerint egyik úttörő őskőkoros régészünk, Hillebrand Jenő régi gondolata látszik igazolódni. Hillebrand elsőnek vetette föl, hogy a franciaországi Solutréen felső-őskőkori régészeti leletegyütteséből leírt egészen nagy méretű, de annál finomabban kidolgozott díszlándzsahegyekhez hasonló lehetett a két nagyobbik Bársony-féle kőeszköz is. A kopásnyom vizsgálat messzemenően igazolja Hillebrand megsejtését. Kétségtelen, nem mindennapi használatra szánt, tulajdonképpeni munkaeszközökről van szó. Rendeltetésüket a természeti népek köréből jól ismert nagyméretű, különleges gonddal, esetleg feltűnően díszesen elkészített vadász vagy- harci eszközök világíthatják meg. Ezek szinte minden esetben szakrális és/vagy hatalmi szimbólumok. Erre gondolhatunk a Bársony-házi két szép paleolit esetében is. Közülük egyik sem igazi szakóca. A hosszúkás, csúcsban végződő típus valójában a Bábonyi és Szeletai-kultúra levél alakú lándzsahegyeivel, illetve késeivel mutat analóg megmunkálást. A csúcstól jobbra eső rövid leretusált élkiképzés azzal a sajátossággal, hogy az elülső oldal egy rövidebb és meredekebb bal, s egy laposabb és szélesebb jobb féllapra oszlik, inkább az előbbi műveltségre jellemző. A szerszám egyenletes futású és tökéletesen szimmetrikus körvonala viszont, a felület- és báziskidolgozással együtt már az úgynevezett fejlett szeletai levélhegyeket idézi. A darab minden bizonnyal egy hozzá hasonló gonddal kimunkált nyélbe illesztve egy díszlándzsa csúcsa lehetett. Párja, a második, eredetileg Széli Farkashoz, majd hagyatékként a Herman Ottó Múzeumba került nagyobb, mindkét oldalán megmunkált, úgynevezett bifaciális Bársony-házi paleolit szin9Ringer, 1983. 14