A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

TAKÁCS Péter–UDVARI István: A „föld népének” élete a Nagykaposi járásban Mária Terézia úrbérrendezésekor

vesék és egyéb rendű lakosok. Presztízsben, jogszolgáltatásban, mentalitásban, öltözködésben, talán családi és egyéni célkitűzésben is szükségszerűen különböztek egymástól a rendiségnek ezen társadalmi tömbjei. Másak voltak a vágyaik, álmaik, de megélhetésük és munkájuk „kényszere" nem sokban különbözött. A lehetőségeik igen, de azért kivéve a jobbágytartó földesurakat - az armalisták és egytelkes nemesek is kénytelenek voltak hódolni azoknak a kényszereknek, amelyeket a tájföldrajzi jellemzők határoztak meg számukra. A Tisza, a Latorca, az Ung, a Laborc, az általuk táplált mocsarak, a környék erdői, nádasai, rétjei és legelői, szántóföldjei hozzájuk sem voltak kedvesebbek, legfeljebb „több jussal", de nem biztos, hogy „nagyobb szorgalommal" igyekeztek e kényszerek között a földi javakat megszerezni. A történelmi folyamatok arról árulkodnak, hogy éppen az egytelkes nemesek és armalisták hullottak ki leginkább a polgárosodás folyamán az idő rostáján, s megkapaszkodni a jogi egyenlőség és polgári tulajdon kényszerei között, nekik sokkal nehezebben sikerült, mint a telkes jobbágyoknak, kemény szorgalomra, sok-sok találékonyságra ítélt zselléreknek. De most nem ez a témánk. Mi a Lexicon locorum... készültekor egy közigazgatási egységbe tartozó 44 település lakóinak hétköznapi életét vallatjuk. Forrásaink tanúsága szerint az itt „megvallatott" falvak a honfoglalás korában keletkezhettek. Legalábbis a magyarság akkor vetette meg a lábát e tájon. Szabad honfoglalókként gyepű-vigyázók, őrök, nomád állattenyésztők, szabad harcosok lehettek, akik a Kárpátok délre hajló lankáit felváltó síkságon telepedtek meg állataikkal, ahol a Tisza, Ung, Latorca és Laborc folyók és mellékvizeik jóvoltából itatóvizet és jó legelőt találtak állataiknak. Házuk népét, az öregeket, ifjakat, nőket, gyerekeket - a magukkal hozott, vagy itt szerzett, esetleg a kalandozások során rabolt szolgáikat - téli szállásaikon földművelésre fogták, maguk pedig legeltettek vagy harcoltak. Őrizték a „gyepűt", s azon a „kaput", ami kereskedőknek, katonáknak, kalandoroknak, misszionáriusoknak, követeknek, üzenetvivőknek és hozóknak nyitott utat az északra elterülő hegyek völgyein keresztül a lengyel síkságokra. Nagy- és Kiskapos nevét „etimologizálja" így Kiss Lajos? s ezt valószínűsíti az Eőri, Ori, Eör, Or helységnév épp úgy, mint Tegenye neve is, ha a „céhmester" helyett a „tizedes" elnevezést fogadjuk el szemantikailag először megjelenő értelmezésnek.

4 A térség lakóinak magyarsághoz tartozását látszik igazolni az is, hogy a járás legtöbb településének személynévből keletkezett a neve, magyaros névadással. Megkérdőjelezheti állításunkat az a tény, hogy a 12. században már felbukkanó (1138) Jenke kivételével szinte valamennyi településnév a 13-14. században keletkezett oklevelekben fordul először elő.

5 Ennek a kései oklevélbe-kéredzkedésnek is meglehettek azonban a társadalmi, történelmi okai. Távol a központi hatalomtól, a „király-járások" útjától, a fontos kereskedelmi útvonalaktól, távolabb az egyházi, világi igazgatási, szervezési centrumoktól, 3 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. IV. bővített kiadás, I—II. Bp. 1988. (A továbbiakban: Kiss Lajos, 1988.) Lásd még: Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Bp. 1890. I. k. 384-408. (A továbbiakban: Csánki).; Horváth János: Ungmegye monographiája. Ungvár, 1872. (A továbbiakban: Horváth, 1872.); Bodnár Lajos: Latorca. Királyhelmec, 1995. (A továbbiakban: Bodnár: Latorca).; Bogoly János: Betűkbe szedett régmúlt. Királyhelmec, 1994. (A továbbiakban: Bogoly, 1994.); Botlik József-Dupka György: Magyar lakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár-Bp. 1993. 4 Kiss Lajos, 1988. 5 Kiss Lajos, 1988.; Csánki, 384-408.; Bogoly, 1994. 99-135.; Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Bp. 1990. (A továbbiakban: Frisnyák, 1990.); Frisnyák Sándor (szerk.): A Kárpát-medence történeti földrajza. Nyíregyháza, 1996. 60