A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

VERES László–VIGA Gyula: A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Szervezet tudományos tevékenységének koncepciója (1996-2000)

vül különböző lehetőségük van. A mai múzeumi hálózatokban együtt élnek ezek az eltérő kondíciójú intézmények, s szorosan összekapcsolódik - eltérő igényű - finanszírozásuk is. Ebben a vonatkozásban szerencsésnek tűnik, hogy a különböző szakmai feladatokra különböző helyekről lehet ma támogatásokat szerezni. (Más kérdés, hogy azok elnyerése esetleges, s messze nem az egyes tevékenységi körök valódi igényeit és prioritásait követi.) Az egyes múzeumi szakterületeknek megfelelően, erősen differenciált azok megjelenése az egyes intézmények tevékenységében is: a gyűjteményekben, kiállításokban, tudományos feldolgozásban egyaránt. Más feltételrendszert igényelnek a régészet, néprajz, (hely)történet, mást a képzőművészet vagy a természettudományok. Ennek megfelelően más és más a kapcsolódási lehetőségük is az egyes szaktudományok országos és nemzetközi kapcsolatrendszerébe, más igénnyel és eltérő érdeklődési kör számára tudják megjeleníteni tudományos eredményeiket, s mindez alapvetően befolyásolja finanszírozásuk lehetőségeit is. Mindez - közvetve és közvetlenül - megjelenik az egyes muzeológusok tevékenységének stratégiájában, feladatkijelölésében, ilyen módon az egyes intézmények eredményességében is. A múzeum kategóriájába sorolt intézményeink többsége ma általában egy-egy szakterületet fed le, s valójában csak a megyei szervezet központja, a miskolci Herman Ottó Múzeum képes a múzeumi szakterületek komplex összefogására, a regionális szinten megjelenő tudományos igények - relatíve kielégítésére. Ez egyszersmind fel is tételezi a miskolci és vidéki kollégák eredményesebb összefogását az egyes feladatok megvalósításában. Egészében azonban szembetűnő, hogy a megyei szervezet szakembergárdája nem tud tudományos műhelyként megjelenni, s az egyes szaktudományokkal csakúgy, mint a helyi igényekkel csak egyes szakemberek tartanak kapcsolatot. Ez bizonyos fokig természetes is a tudományos élet szerkezetéből kiindulva, ám az intézmények mindebből csak munkatársaik személyes szakmai sikerein át, szinte kizárólag morálisan profitálnak. Ez így is rendkívül fontos és hasznos, de a tudományos és kulturális élet mai működése egyre inkább megkövetelné, hogy a megjelenő külső igényeknek intézményi szinten is meg tudjunk felelni, s azt a tárgyi anyagot és szellemi kapacitást, ami a megyei intézményekben felhalmozódott, intézményi szinten lehessen hasznosítani. Ezzel párhuzamosan meg kell teremteni a munkatársak személyes érdekeltségének rendszerét, hogy ne kizárja, hanem egymást erősítse az egyes szakemberek és az általuk használt múzeumi feltételrendszer hasznosítása. Megítélésünk szerint a külső „megrendelők" éppen úgy „hasznosítják" a közgyűjtemények anyagát, mint amikor azok fenntartása államilag megnyugtatóan megoldott volt, s meglehetősen alábecsülik - anyagilag mindenképpen - a múzeumi szakemberek tudásának általuk kiaknázott értékét. Ennek sajnálatos feltételét teremti meg a munkatársak nehézkes megélhetését is alig biztosító közalkalmazotti nomenklatúra, aminek következtében a muzeológusok nagy többsége még nevetséges pénzekért is elvállalja a külső feladatokat. A finanszírozás kulcskérdése a működésnek, de csak az egyik része: legalább olyan fontos a felkészült szakembergárda megerősítése, sokirányú feladataik, egyszersmind érdekeltségük megteremtése, ami feltétele lehet az igényes munkának. A múzeumoknak - a ki nem zárható - „szociális" szempontok mellett mind hatékonyabban kell érvényesíteni a szakmai-tudományos elvárásokat. Ez a közép és hosszú távon is a meglevő erők és lehetőségek pontos felmérését, s minden szóba jöhető kapcsolódás számbavételét igényli. 841