A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

SZ.KÜRTI Katalin: Debrecen művészeti kapcsolatai Nagybányával, Técsővel és Kassával (1896-1944)

1914-18 között két debreceni tanítványa volt Hollósynak Técsőn: Rickl Antal, amatőr festő és Hrabéczy Ernő, aki mestere halálos ágyánál és temetésén is jelen volt 1918-ban. Hollósy halála mellett számtalan veszteség érte a magyar művészetet, így a nagybányai telep hiánya. Ezt a hiányt éppúgy érezték a nyíregyházi, debreceni, miskolci festők, grafikusok, akik tanulni, nyaralni, megújulni jártak Nagybányára, mint a vásárhelyiek, a szegediek, akiknek érzését így foglalta össze 1928-ban Juhász Gyula:

10 „Hol a magyar napfénye kelt ragyogva s egész világra tündökölt a vászon: Nagybánya most nincs. A sok tarka pompa, Mit ő adott: ma csak művészi álom. A Tátra száz csodája, drága Erdély Minden szépsége tőlünk messze tűntek De a magyar alföldi végtelenség Kitárul dúsan szívünknek, szemünknek..." Ez a történelmi tragédia, paradox módon, hozzájárult az alföldi festészet másodvirágzásához és a Hortobágyi Kolónia alakulásához, a debreceni képzőművészeti szervezeti élet gazdagodásához.

11 Trianon után felértékelődött a vidéki városok művészeti szerepe. A Magyar Vidéki Városok Kulturális Szövetsége azt tűzte ki célul, hogy megvalósítja a művészeti élet decentralizációját, és létrehozza az együttműködés változatos formáit. Ennek jegyében barátkoztak a vidéki egyesületek, művésztelepek, múzeumok: városközi tárlatokra, közös hangversenyekre került sor. Nagy szerep várt a határszéli városokra (Szegedre, Debrecenre, Miskolcra): át kellett venniük a kiszakadt kulturális központok: Kassa, Eperjes, Nagybánya, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka szerepét. Nagybányát és Nagyváradot Debrecennel akarták pótolni. Különösen a klebelsbergi kultúrpolitikai szorgalmazta, hogy Debrecen Kelet-Magyarország kulturális központja legyen. Úgy tűnt, hogy Debrecen tudja és akarja teljesíteni művelődéspolitikai küldetését. Rangos új intézményei (a Tisza István Tudományegyetem és a Déri Múzeum) méltó helyet, keretet, a művelt városi vezérkar jó személyi feltételt biztosított ehhez. Sajnos nem oldódott meg a művésztelep ügye, ami pedig a nagybányai telep helyettesítésének koncepciójába beillett volna. Az 1910-es kísérlet után 1927-ben ismét napirendre került a nagyerdei művésztelep ügye. Toroszkay Oszvald, mint a Művészház igazgatója, valamint a Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete vezetője azzal a kéréssel fordult a városi közgyűléshez, hogy létesítsenek tizenhárom lakásos műtermet. A közgyűlés egyetértett a megvalósítással, ha annak összege belefért volna a Speyer-kölcsön keretébe. Sajnos, a telep nem épülhetett fel, s ez a kudarc polarizálódást jelentett a debreceni képzőművészeti életben. Időközben, 1927 őszén ugyanis megjelent Boromisza Tibor Debrecenben. Előadta nagyszabású tervét, amely szerint nem Nyugatról, hanem Keletről kell megkezdeni a magyar művészet megújítását, s a Hortobágy a maga régiségével, „romlatlanságával" alkalmas is kiindulópontnak. 1928-ban Boromisza kiköltözött a pusztára, létrehozta a hortobágyi Festőkolóniát. Hozzá csatlakozott Káplár Miklós, és a ma is élő Maghy Zoltán. 192910 Juhász Gyula versét e vonatkozásban Szelesi Zoltán közölte. Művészet, 1983. 1. 7. 11 Sz. Kürti Katalin: Debrecen képzőművészete 1919-1945 (Debrecen 1986) és M. Tárczi Sarolta (szerk.): Debrecen képzőművészete 1919-1944. Bibliográfia (Debrecen, 1988). 778