A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HÁLA József–LANDGRAF Ildikó–SZÉKELY Kinga: Az aggteleki Baradla-barlang mondái

sót lobbantak, mielőtt kiértek volna és ők ottrekedtek a barlangban minden világítás nélkül. Ott pusztultak el, Tvartkót átkozva és kétségbeesésükben egymást ölve, a barlangban. Krisztináékat a szentjánosbogarak a hegy túlsó oldalán egy kies völgybe vezették ki, ahol letelepedtek és talán még most is élnek, ha meg nem haltak... IV. Aggtelek környékének egyik hegyén valamikor egy lovagvár volt, amelyben Tvartko kalandor tanyázott és hasonszőrű bandájával állandó rettegésben tartotta a vidék békés lakosságát. Egy alkalommal, amikor csapatával átlovagolt a falun, meglátta a falu egyik legszebb leányát, Krisztinát, és heves szerelemre gyulladt iránta. Másnap beküldte egyik emberét a faluba és felhozatta magához a lány anyját. Ráparancsolt, hogy estére kísérje fel leányát a várba, mert különben agyonkínoztatja őket és felégeti a falut. Remegve, sírva szaladt vissza falujába a szegény özvegyasszony és hangosan jajveszékelve mondta el leányának a rablóvezér parancsát. A leány anyjával együtt vőlegényéhez futott, aki valahol a falu határában békésen legeltette juhait. Mivel ellenállásról szó sem lehetett, menekülésre szánták magukat és legszükségesebb holmijukat összeszedve, alkonyatkor elhagyták a falut. A vőlegény ismert egy kis barlangot, abban húzták meg magukat. Este Tvartko csapata élén a faluban termett és kereste a leányt. Nem találván, éktelen haragra lobbant és vallatni kezdte az embereket. Ezek semmiről sem akartak tudni, de a falu boszorkánya egy zacskó aranyért elárulta, hogy Krisztináék hova menekültek. Hajrá, utánuk! Krisztináék nemsokára rémülten hallották, hogy rejtekhelyüket felfedezték és a bejáratnál megjelent a vadul szitkozódó rablócsapat. Már meglátták őket és gúnyos nevetéssel rohantak feléjük, amikor éktelen mennydörgésszerű robajjal megnyílt Krisztináék előtt a barlang fala és széles föld alatti út tárult eléjük, amelyet a szentjánosbogarak milliárdjai világítottak meg előttük. Futva haladtak előre, kísérve az utánuk igyekvő rablók szitkozódásától. A szentjánosbogarak ugyanis csak nekik világítottak és velük együtt húzódtak előre, úgyhogy mögöttük a föld alatti világ örök sötétsége terjengett. A rablók ész nélkül rohantak utánuk, amíg ráeszméltek, hogy fáklyáik kialvóban vannak. Sietve visszafordultak, de már későn volt. A fáklyák utolsót lobbantak, mielőtt kiértek volna és ők ott rekedtek a barlangban minden világítás nélkül. Ott pusztultak el, Tvartkót átkozva és kétségbeesésükben egymást ölve, a barlangban. Krisztináékat a szentjánosbogarak a hegy túlsó oldalán egy kies völgybe vezették ki, ahol letelepedtek és talán még most is élnek, ha meg nem haltak... V. A nagyapám az itt született és idevaló lakos vót, végig itt élte le az életét is. Osztán azt mesélte nekem, hogy valamikor vótak jobbágyok, népek és vót földesúr. Ez a földesúr ollyan vót, hogy annak tartozott a jobbágyság minden kívánságát teljesíteni. Hát, mikor osztán ottan kint, a szilvás ahol van, ottan vót egy Kastély-kút. Most is megvan még a helyi. De úgy hívják mostmár azt, Gyümőcsösnek. A területén annak vót ollyan tanya, amibe lakott az a földesúr. Osztán ő nem nősült meg, hát azér csak szeretett azér asszonyokkal élni, vagy lányokkal foglalkozni. Hát, akit mellátott, megtetszett neki a faluba, hát bizon kihíta ő éccakára. Osztán, hát vót osztán egy, a faluvégin egy asszony, élt a jányával, nagyon szép jánya vót. Oszt annak meg egy juhászlegény vót a szeretője. De má, má jegyese is vót, már nemsokára meg akartak esküdni. Hát, begyött a földesúr, hát egyszer meglátta a jánt. Hát, a ján pedig, hogy azt mondta neki, hogy menjen ki éccakára hozzá a szállásra. Hát, a lány elkeseredett, hogyhát hogy menjen ő, mikor neki vőlegénye van? Hogy menjen ő egy olyan öregúrhoz, el? Hát, sírt nagyon, hazamegyen a botból, mondja az anyjának. Hozzáfognak sírni mind a ketten. Maj kisírták a lelküket, hogyhát ez, ez sehogyse történhet meg. Akkor arra hajcsa a juhászlegény a juhot. Akkor bemegyen hozzájuk: „Hát, mi bajotok? Mi ez, mi ez a keserves sírás?" Azt mondják, hogyhát hogyne sírnának ők, mikor a naccságos úr kirendelte őtet éccakára. Most mán mi lesz hát ővelük, most a vőlegén, hát ők, ők egybe akarnak kelni, hát ők, hát hogy mennyen annak lefeküdni, hogy mennyen ő oda? Gondókoznak, [...] hogy is kéne, mit is kéne? Hát, azt mondja a juhászlegény, hogy: „No, ne sírjonak azt mondja -, tudok én egy lyukat. Majd én - azt mondja -, elmegyünk abba a lyukba, elbújunk. De tessenek - azt mondja - úgy felkészülni, hogy mind a hárman amennyit csak elbírunk, annyi ruhát, élelmet, gyertyát, felszerelve mind a hárman, oszt akkor elmennyünk oda. Ott nem fog megtanányi senki." Hát, Uramisten, elindútak arra kifele a Szilvás-partnak. Má esteledett. Kezdett esteledni. Mentek mind a hárman, a juhász meg a két asszony, utána. De valaki mégiscsak mellátta őket, mer aztán itten begyött a 97 Dudich E., 1932. 16-17. 98 JakucsL., 1952. 10-11. 728