A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HÁLA József–LANDGRAF Ildikó–SZÉKELY Kinga: Az aggteleki Baradla-barlang mondái

tői szótlanul tért haza az anya, tanácstalanul közölte a már elveszettnek hittel a nagy hatalmú és féktelen kényúr szörnyű parancsát. Sírva mesélte a kedvese, a nyáját a hegyekben legeltető juhász által átölelt szerencsétlennek, mi fenyegeti őt elkerülhetetlenül. A szerelem találékonnyá tesz. A juhász azt tanácsolta, hogy azonnal rejtőzzön el anyjával, lámpás nélkül a hegy lábánál levő kicsi, de sötét barlangban, ő maga éjfélkor utánuk megy, talán sikerül az éjszaka folyamán együtt megszökniük. Minden úgy történt, ahogy megbeszélték. Tvartko azonban, Krisztina elmaradásától feldúlva, este átkutattatta az özvegy házát, majd amikor azt üresen találták, az egész falut. Mindhiába! Szolgái fáklyákkal minden irányba szétszéledtek, eredménytelenül. Ekkor egy öreg boszorkány a rablók fülébe súgta: a menekülőket a Baradlában keressék. Vad örömmel vetett az öregasszonynak egy zacskó aranyat és felkerekedtek a féktelen barlangbeli üldözésre. Felbőszülve esküdött meg anya és leánya gyötrelmeire, a pimasz juhász bitófán végzendő halálára. A menekülők már dobogó szívvel látták a fáklyákkal átvilágított erdőt, hallották a szolgák durva kurjongatását. Forró buzgósággal könyörögtek csodáért Istenhez, hogy megmeneküljenek. Már hallották a kényúr alattomos nevetését a barlang bejáratánál, amikor mennydörgésszerű ropogással ledől mögöttük egy sziklafal, egy végtelen folyosó vált láthatóvá és ezernyi szentjánosbogár világított velük szemben. Szárnyaló hálaimákkal ajkukon, könnyű lábakkal siettek mindhárman a szolgálatkészen előrerepülő világító bogarak után, de Tvartko és szolgái csalódottságtól dühös ordítozással vetették magukat utánuk. Az üldözők merészen ugráltak szikláról sziklára és hangosan hol a menekülők neveit, hol szitkokat és fenyegetéseket kiabáltak. A követőket olyan hevesen hajtotta előre a vak szenvedély, hogy későn vették észre, mennyire elégtek fáklyáik, így közülük senki sem találhatja meg a kijáratot ebből a mély, nagyon kanyargós barlangból. Tvartko remegve adta ki a parancsot a visszatérésre; túl későn! egyik fáklya aludt ki a másik után, hamarosan valamennyien élve el voltak temetve! Borzasztóan hangzott a kétségbeesettek jajveszékelése; imádságok váltakoztak az Istennel és a világgal szembeni szitkokkal; egyesek megtébolyodva a saját karjukat marcangolták szét, mások csendes sírással kúsztak a sziklákon körös-körül, míg szétzúzódva szakadékba zuhantak. Ismét mások Tvartkóra támadtak, ököllel és kövekkel törték és zúzták szét tagjait; azonban ők maguk is ott végezték nyomasztó tépelődésben uruk holtteste felett. így találták meg őket, amikor a falusiak már nem hallották rémes zajukat és jajveszékelésüket és sok fáklyával a barlangba merészkedtek, tömött halomban holtan egymáson. Krisztina anyjával és a juhásszal a barlangon át egy másik vármegyébe érkezett, ahol a leány nemsokára a juhász szeretett felesége lett. - Nagyon öreg emberek még fiatal korukban hallották a falu legöregebbjeitől ennek az útnak a leírását, ma már senki sem ismeri. - A hátramaradt szolgák szétosztották egymás között uruk vagyonát és szétszóródtak; a kihalt vár pedig lassan romokká hullott szét. III. Aggtelek környékének egyik hegyén valamikor egy lovagvár volt, amelyben a morva származású Tvartko kalandor tanyázott és hasonszőrű bandájával állandó rettegésben tartotta a vidék békés lakosságát. Egy alkalommal, amikor csapatával átlovagolt a falun, meglátta a falu egyik legszebb leányát, Krisztinát és heves szerelemre gyulladt iránta. Másnap beküldte egyik emberét a faluba és felhozatta magához a leány anyját. Ráparancsolt, hogy estére kísérje fel leányát a várba, mert különben agyonkínoztatja őket és felégeti a falut. Remegve, sírva szaladt vissza falujába a szegény özvegyasszony és hangosan jajveszékelve mondta el leányának a rablóvezér parancsát. A leány anyjával együtt vőlegényéhez futott, aki valahol a falu határában békésen legeltette a juhait. Mivel ellenállásról szó sem lehetett, menekülésre szánták magukat és legszükségesebb holmijukat összeszedve, alkonyatkor elhagyták a falut. A vőlegény ismert egy kis barlangot a hegyben, abban húzták meg magukat. Este Tvartko csapata élén a faluban termett és kereste a leányt. Nem találván, éktelen haragra lobbant és vallatni kezdte az embereket. Ezek semmiről sem akartak tudni, de a falu boszorkánya egy zacskó aranyért elárulta, hogy Krisztináék hová menekültek. Hajrá, utánuk! Krisztináék nemsokára rémülten hallották, hogy rejtekhelyüket felfedezték és a bejáratnál megjelent a vadul szitkozódó rablócsapat. Már meglátták őket és gúnyos nevetéssel rohantak feléjük. Krisztináék a szorongatottak végső menedékéhez, Istenhez fordultak segítségért. Térdreesve, buzgó imával kérték, hogy mentse meg őket a martalócok karmai elől. Hirtelen mennydörgésszerű robajjal megnyílt előttük a barlang fala és széles föld alatti út tárult eléjük, amelyet a szentjánosbogarak milliárdjai világítottak meg előttük. Futva haladtak előre, kísérve az utánuk igyekvő rablók szitkozódásától. A szentjánosbogarak ugyanis csak nekik világítottak és velük együtt húzódtak előre, úgyhogy mögöttük a föld alatti világ örök sötétsége terjengett. A rablók ész nélkül rohantak utánuk, amíg ráeszméltek, hogy fáklyáik kialvóban vannak. Sietve visszafordultak, de már későn volt. Fáklyáik utol96 Schwab, E. 1865. 71-74., fordította: Hazslinszky T., 1996. 727