A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

nek az előnyeit a francia és a flamand halászok ismerik már a 12. század óta. Egy feljegyzés szerint (1209-ben) 13 halász van egy hajó fedélzetén, a jármű közös tulajdonuk és két-két hálót kezel mindegyikük. A 13. század óta ismert a francia, flamand és angol halászok, illetve a tőkeerős hajótulajdonosok ellentéte. Szerződések biztosítják a hajótulajdonos számára a zsákmány elővételi jogát. Minthogy az utóbbiak bonyolították le a halak értékesítését, nem ritkán a haszon felét vágták zsebre. Az angoloknál gyakorta megesett, hogy a halászok felrúgták a szerződést és előnyösebb feltételekkel más hajótulajdonoshoz szegődtek. A franciák számára ez elképzelhetetlennek tűnt. Itt a gazda haláláig érvényben maradt a megállapodás. Ennél fontosabb, hogy a rendszer végeredményben elősegítette az üzemi koncentrációt. Dieppe halászai 1475-ben 183-an voltak, és 34 halászgazdát is összeírtak a városi hatóságok. A családnevekből kiderül, hogy mindössze 5 família ellenőrzi a termelést. Itáliában csak a 8-10. században volt szabad a halászat a kisebb folyamokon, de a nagyobbakon (pl. a Po vizén) földesúri előjognak számított. A lagúnák, a mocsarak (főleg Dél-Itáliában) és az állóvizek halászata (jobban mondva a halászó vizekkel kapcsolatos földesúri előjogok) számottevő jelentőséggel bírtak, hiszen Itáliában a nyár száraz és a sekélyebb vizek kiapadnak. Dél-Európában minden egyes ásatáson rengeteg tengeri halaktól származó - szálkát találnak, azonfelül kagylóhéjakat, ami arra mutat, hogy az élővilágában szegényebb Földközi-tengert is szorgalmasan fosztogatták a part menti halászfalvak lakói. A folyamtorkolatok itt is bő zsákmányt ígértek. A Po-delta halait korporációk halászták le {schola piscatorum). Ravenna érseke 943-ban megerősíti a halászat privilégiumát. A 10-11. században Pavia halászszervezetét ministerium névvel említik többször is. A 11. század óta kommunális szabályokkal igyekeztek a halászatban fenntartani valamilyen rendet. Ezekben rendelkeznek a vizekről, a halkereskedelemről, vannak piaci rendtartások és sok irat maradt fenn a vándor halárusokról, ami azt sejteti, hogy ezek az emberek - mikor a kisebb települések lakosságát látták el - előszeretettel halásztak a zavarosban, legalábbis a középkori gazdaság lassan hömpölygő vizein. A Po vizében angolnát, nagyméretű tokhalakat fogtak, az Alpokból érkező folyócskákban pedig pisztrángot, Milánó környékén fogast, harcsát, compót, pórhalat és orsóhalat. Lombardia és Toszkána halastavaiban pontyot neveltek a 14. századi feljegyzések szerint. A pórnép étkezésében nagy szerepe volt a rákoknak, a békáknak és a kagylóknak. A mediterrán halászok munkakultúrájának történetéről alig tudunk valamit. Az mégis nyilvánvaló, hogy felszerelésük alig különbözött attól, amit Északnyugat-Európa tengeri halászai használtak. A múltban mindenféle háló, szigony, horog és varsa tartozott arzenáljukhoz. A Fekete-tenger (és vízgyűjtőterületének folyamai) halászairól ugyanezt el lehet mondani. Különös szerepet játszott ebben a történetben Konstantinápoly, egyrészt a görög ortodoxia, másrészt a mohamedanizmus étkezési szabályai miatt.

12 Persze az étkezés íratlan és írott törvényei kontinensünk minden egyes sarkában böjtölni kényszerítették az embereket. A halételek régebben kétségtelenül gyakrabban kerültek az asztalra, mint a modem időkben. A középkorban, amikor sok húst fogyasztottak és kevés cereáliát, a böjt úgy funkcionált, mint napjainkban az ideálisnak tekintett 12 Bond, 1988. 69-112., Brandt. 1972. 45-98., Bukowski, 1967. 49-81., Cnopf, 1927. 5-155., Dirlmeier-Schmidt, 1996. 267-303., Eidlitz, 1969. 39^0., Emerit, 1968. 1171-72., Grand-Delatouche, 1950. 535-46., Hasslöff, 1961. 244-72., Hensel, 1956. \29-39.,Lips, 1927., Lma., Malowist, 1960., Martinka, 1931. 65-102., Messadaglia, 1941-42. 1-58., Mjartan, 1952. 101-89., Moníanari, 1979. 227-95., Pounds, 197484/1. 8-16., Problemi, 1981. 9^50., Redon, 1984/1. 121-30., Wagner, 1943. 254-73., Wallner, 1917. 1-53., Westberg, 1964. 24^1., William, 1961. 64-152. 534