A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

teória megbízhatóságát illetően idővel kétségek merültek fel, és a kutatások alábbhagytak. Talán mindössze az történt, hogy gyors sikereket nem remélve a kutatók eloldalogtak erről a munkaterületről. Az igazi probléma valószínűleg az, hogy a prehistorikus technológiák évezredeken át használatban maradnak, jóllehet maga a termelés (és az elosztás) megváltozott ekonómiai környezetben funkcionál. Napjainkban is használnak még őskori eredetű szerszámokat, ez a tény azonban nem használóik etnikus eredetével magyarázható meg, sokkal inkább az alkalmazás természeti körülményeivel.

5 Természetesen abban mindenki egyetért, hogy a legtöbb halat hálóval lehet fogni. Gyorsan romló szerves anyagokból készítették őket különféle méretekben. Élettartamukat növelték, ha a zsineget szurokkal be is kenték. Az őskori darabok foszlányaira mégsem lehet ráismerni. Ránk maradtak viszont a csontból faragott hálókötő tűk és a hálónehezékek, ezek a — többnyire agyagból égetett — súlyok, amelyeknek segítségével a háló a vízben falként határolta el a hal útját. A múzeumokban mázsaszám találhatók a raktárakban. A hálók kezeléséhez több emberre van szükség. A középkorban sok helyütt korporációkat alkottak, iparosok mintájára céhekbe tömörültek a halászok és igyekeztek előjogokhoz jutni. Már nem halászó parasztok többé, hanem professzionisták, akik a piacról élnek. Ennek ellenére valemennyien ragaszkodtak a prehistorikus eredetű szigonyaikhoz. A szigonyozás, amit titokban is lehet űzni, túléli a hagyományos munkakultúrát, a modern idők orvhalászai is vasvillával a kézben lesi zsákmányát. A régi időkben használatos szigony szúrófejének kiképzéséből lehet rendeltetésszerű használatára következtetni, mely a halfajok szerint eltérő technikát jelent. A kihívás a szabályokat áthágni készteti az embereket (különösen, ha erőpróbával társul), csak az egyik — tartósan felismerhető vonás — fajunk kultúrtörténetében. A másik ennek ellenkezője (vagy talán szöges ellentéte), ez az összefogás, a beruházásokat helyettesítő primitív kooperációk — tudatosan fenntartott — szervezete. Továbbá számolni kell a találékonysággal is, azzal, hogy a természet vámszedői új műszaki megoldásokat agyainak ki. Abban az övezetben például, ahol még ma is nagyvadak élnek Európában, torziós erővel működő csapdákat alkalmaztak, prehistorikus maradványaik és a néprajzi múzeumi gyűjteményekben található példányaik három-négyezer éves használatukra engednek következtetni. Angliából, Lengyelország, Belorusszia, Svédország területéről és a Kárpátokból szép számmal vannak bizonyítékok, de nem lehetetlen, hogy elterjedési övezetük jóval nagyobb volt ennél. Sok emléke, sőt jelenkori híradása is van a hálókkal, hurkokkal való madárfogásnak. Még az énekesmadarak sem számíthatnak kíméletre! Friss bizonyítékokra lelünk Dél-, illetve Közép-Európa találkozásánál működő vendéglők étlapjain csaknem minden évszakban, de főleg tavasszal és ősszel, mikor a madarak költöznek. Az Alpoktól délre ugyanis sokan túlteszik magukat az állatvédő ligák tiltásain, sőt a környezetvédelmi törvényeken, noha az utóbbiakat számos országban már — a közgondolkodás egyetértésére számítva — jó hatásfokkal alkalmaznak a hatóságok. A hurkoknak és hálóknak se szeri, se száma Oroszország északkeleti kormányzóságaiban, a fenyvesek, a lápok és ingoványok tartományaiban, ott, ahol a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó emberek élnek, ők a vízimadarakra vadásznak. 5 Behre, 1987., Beitl-Chiva, 1992., Butzer, 1964., Clark, 1948/b. 45-85., Di Castri-Mooney, 1973., Erdődy, 1984., Fedorov, 1963. 172-84., Giurgescu, 1964., Gersbach, 1956.266-70., Gjessing, 1960., Hasslöf, 1961. 244-72., Herman, \%%l-Wl-\\., Jankó, 1900., Krause, 1904. 133-300., Les Hommes, \9U.,Manninen, 1932., Michel, 1978/V. 133-84., Moszynski, 1962. 142-92., Moszynski, 1967/1. 77-115., Radcliffe, 1926., Roche, 1984. 383-99., Rohan-csermak, 1963., Sirelius, 1906., Sirelius, 1934., Yesner, 1980.727-50. 522