A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)
KRUPA András: Kétnyelvű népi történetek Bükkszentkeresztről
HIEDELEMMONDÁK Boszorkányok la > Juj, ta žaba! To aj žabu treba hovoriť. Ta ta žaba, ta bula, že kosili lüde. O Dorongoš čuli oňi? Ňe. Jaká velka luka je to. No a to dedinská bula. Tam kosili lüde. No a žena odňesla obed hlapovi: — No, hibaj jesť, Jano! — Idem. No, posedali si jesť, a de sa vzala, tam sa vzala jedna žaba. — No, hlad', Jano, ta čo za potvora tu ide. Plaš to staň! No, odplaš hu! — Ale, nahaj hu! Na, hlap jedol. Ta už nepamätám pontosan, že či ze sirem haluški, či z makem. Ale dal aj te potvoru Za ližicu ručil jej, zežrala. A potom jak to zežrala, tak skapala, jak kámfor. Ňebulo hu aňi. No, ta najedli se, robili si robotu dalej. Až keď porobili robotu, bo stadeg vápno pálili v tej dedine a nosili na Dolnú zem predávať. No a išol on až do Kunmadarašu. Tam višol. A jedna žena mu, že: — De budeťe spať, bači? — Ta ja ňeznam eščig, ale tu v dedine dagde bi trebalo prespať, bo ráno včas idem. Už som predal vápno. — Podzte gu mňe spať, ta spracete se. Prazna je maštalňa. — Dobre. Hvala bohu, že mam mesto. Ta vejšol núka, ta dobre, dala mu večeru žena. Aj dobre mesto spať. No a ráno se puščal: — No tak z raj bučte, už idem pomali, bo daleko bivame. Ale žena že ta: — Znáte, čo ja vam pošlem ženki? Jeden bekeč. To ňeznam, či aj po slovenskí to tak poved'a. — No, tak dekujem vam pekne, keď pošlete. Ta rada bude moja žena, bo ta pri nas zima zvikla biť. Na, prišol on domu a už žena ho čekala. — No, čo dones, stari? — Čo som dones? Čo som dones? Ta doňesol som ti jeden bekečik dobri. Keď bude zima, ta si ho oblečeš. — Ó, čo za remeslo ti si mňe tu doňesol? A žena hitila bekeč, môže biť, že to bula vekša bosorka, že jak tota, čo dala bekeč, ale ona si bekeč ňeoblekla. rutila na psa. Pove: — Dobra to bude pod pse ležeť psovi. Ale jak rutila na psa bekeč, tak vtedig to shitilo psa aj bekečem. Telo ho hitilo, vsc ho nevideli. No ta tota bosorka kcela totu ženu shitiť. Ale ta tej ňešikerovalo. m Az a béka hogy vót? Hat ott kaszáltak a népek, oszt hozott az asszony az embernek enni. Na és esznek, esznek, egyszer csak oda termett egy béka. De nem vette észre senki se, hogy mikor, honnan gyött. És az asszony: — Nézd csak, micsoda béka gyött ide! Hat zavard mán el! Mink itt eszünk, itt meg békák mászkálnak? Ha, az ember azt mondja: — Hagyjad, hagy neki is élni kell! Hat dobott egy kanál tésztát neki is. Megette a béka, de aztán úgy eltűnt, hogy ők se vették észre, mikor tűnt el, hova. No, jó van. Hozzáfogtak a munkához, elvégezték a szénát, de aztán menni kelletett mésszel Alföldre. Mer az öreg meszet is égetett, mer mésszel foglalkoztak itt. Hát ment egész Kunmadarasig, le, Alföldre. Osztán mán a meszet eladta, gyött vóna haza, és egy asszony kimönt ott a kapun, azt mondja: — Hol fog aludni, bácsi? — Hát magam sem tudom, de itt kéne meghalni, mer hát má este van. — Hat gyöjjön be, elfér itt nálunk. Üres az istálló. — Hát jó. Köszönöm szépen előre is. Hat bemönt az ember, és jól tartotta az asszony, adott neki vacsorát, jó helyet. No, kivirradt. — No most már mehetünk haza lassan. Ta zdravi zostávajte! A dekujem vam za noclah. Isten áldja meg, és köszönöm szépen a szállást. És az asszony azt mondja: — Hát várjon még, bácsi! Hát még küldök a feleségének is valamit. — Hat mit tudna maga kűdeni? — Hat egy bekecset, mer maguknál hideg van ott, jó lesz a feleséginek. 497
