A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

SZAKÁLL Sándor: Az erdőbényei kőbányák és egyéb kőanyagok

1. kép. A kőbányák helye Erdőbénye határában Az említett kőzettípusok közül legkorábban a limnokvarcitot és az obszidiánt használta fel a neolitikum embere eszközkészítésre, amint azt a feldolgozóműhelyekben előkerült leletek bizonyítják. Ezek legfontosabb lelőhelyei Ligetmajor környékén, az Aranyos-völgy patak- és útfeltárásaiban, illetve a községtől északra húzódó hegysor lábainál találhatók. Érdekes, hogy ezeket a kőzeteket (a helyiek kvarckőnek nevezték helyesen, hiszen túlnyomórészben kvarc vagy opál alkotja), a későbbiekben - szinte századunkig is - használták, hiszen tüzet lehetett vele csiholni, a taplót meggyújtani. Állítólag még a második világháború alatt is előkerült, amikor nem lehetett gyufához jutni. Valószínűleg a középkor óta hasznosítják építkezési és kőfaragási célokra a riolittufa különböző változatait. Az alább említésre kerülő kőbányák egy része a hagyomány és az írott források szerint már a múlt században működött. Ezek mind a községtől keletre helyezkednek el. (A bányák azonosításához Réti Gyula kőfaragó nyújtott segítséget. A Spitzer-bánya adta a klasszikus bényei kőfaragás legfontosabb alapanyagát. A fagyálló, egyenletes szemcsézettségű, jól faragható riolittufának (fehérkő), azonban itt is voltak olyan változatai, melyeket nem igazán használtak fel, ilyen a homokkőnek nevezett típus, mely durva szemcsézettségű volt és könnyen porlott, vagy a porcelánkő, mely ezzel ellentétben finomszemcsés (törési felülete a porcelánhoz hasonlított) és keményebb is volt, tehát felhasználása több munkát igényelt volna. (Réti Gyula kőfaragó.) Aránylag jelentős lelőhely volt a Dongói-bánya és a Kásási-bánya Tolcsva irányában. A Dongó nevű dombon két kőfejtő is működött: eredetileg a szepesi káptalan birtoka volt, majd az első világháború után az egri érsekségé lett. De ott volt Fillérek bányája, a Király-bánya, a Bunda-bánya, a Himesdi-bánya, s a Pálfalvi kőfaragó által bé442