A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

LÉNÁRT Béla: Néptanítók Borsodban 1868-1918

ban hetente meglátogatták az iskolát, értékelték, utasításokat adtak. Nem csoda pl., hogy az öntudatos tanítók tiltakoztak ellene. Fogarassy Jenő ároktői ref. tanító így fogalmazott: „...Tanítás, neveléshez nem értők, írni, olvasni nem tudók bírálói a tanítás munkájának..." „...De vájjon mi a tanító a papnak?" - tette fel a kérdést egy másik ismeretlen néptanító 1896-ban. „...A felekezeti iskolák mindenhatója a pap, a tanító csak egy napszámos, kinek nincs szava, nincs gondolkodása..." „...A falusi iskolaszék feje a pap, míg a tanító csak olyan szolga mint a sekrestyés vagy a harangozó... a pap csak addig pap, ameddig a reverendája ér, a tanító nem a papok oktalan eszköze..." - vélte az ismeretlen cikkíró. Bár a vélemény nyilvánvalóan erősen sarkított, az általánosan elfogadott tény, hogy a községi felekezetek feje nagy beleszólási joggal rendelkezett az iskola életébe. Éles összetűzést eredményezett pl. az ún. körlátogatói rendszer is. Ez azt jelentette, hogy megbízott lelkészek ellenőrizték egy-egy kijelölt körzetben a tanítók szakmai tevékenységét. Az ilyen látogatások általában a félévi és év végi vizsgákon zajlottak le, s a lelkészek vizsgáztattak. Erről írta Nagy Sándor sajókazai tanító 1880-ban: „...nincs borzasztóbb annál, mint amikor egy fiatal pap, aki tanító soha sem volt, aki csak hallásból tudja mi fán terem e gyermektanítás - felruházva a körlátogatói czímmel, merev tekintélyt erőszakolva magának - az iskolába lép be. Szinte élvezetet talál a 6-7 éves gyermekek remegtetésében, nem gondol arra, hogy ő a papi vizsgán... a gyermekeknél is jobban remegett..." Az egyház, a papság az 1868-as 38. törvény megjelenése utáni időszakban még tulajdonképp jogosnak érezhette a tanítók szakmai ellenőrzését, hiszen a tanítói-papi hivatás sokáig egybefonódott. Az idő haladtával s az állami törvényekben előírt tanítói oklevelek megszerzésével, a kettős (pap-tanító) állások szétválasztásával a két foglalkozás fokozatosan kettévált és távolodott. A papok nem követhették az iskolai oktatásban bekövetkezett modernizációs pedagógiai folyamatot, egyre inkább kidomborodott metodikai, didaktikai képzetlenségük. Ilyen arányban és mértékben nőtt a szakadék a nevelés-oktatás munkáját végző tanítóság és az őket szakmailag ellenőrző egyházi hatóságok között. Ez a tény fokozódó konfliktusok forrása lett, és a felekezeti tanítóság számára egyre elviselhetetlenebb nyűgöt jelentett. Hasonló problémát vetett fel a különböző iskolatanácsok tevékenysége is. Bár ezek kinyilvánított célja nem a tanítói munka szakmai ellenőrzése volt, hanem a tárgyi feltételek biztosításának elősegítése, mégis felmerült a kérdés, hogy pl. az 1907-ben létrejött Tanügyi Állandó Bizottság, melynek egyik fő célja a magyarosítás hatékonyságának ellenőrzése volt, hogyan győződhetett meg annak eredményességéről? Csakis úgy, ha a tanórákat látogatták tagjai, és ott kérdéseket tettek fel. Ez pedig nem más, mint a tanító szakmai ellenőrzése hozzá nem értő emberek által, még akkor is, ha a főispán tette ezt a tanfelügyelő kíséretében. Utoljára maradt a megyei tanfelügyeleti ellenőrzés, az egyetlen szakmai szempontból nem kifogásolható ellenőrzési forma. A gyakorlat azonban azt bizonyította, hogy ezek a látogatások nem lehettek mélyrehatóak, sokszor és elsősorban a külső, tárgyi feltételek kötötték le a felügyelet figyelmét, és csak csekély mértékben irányultak a tanítás-nevelés szakmai tevékenységére. Ez a sokoldalú ellenőrzési gyakorlat nem a szakmai munka elősegítését jelentette, hanem a tanítóság kiszolgáltatottságának érzését növelte. 3. A tanítóság társadalmi agilitását, szélesebb körű kapcsolatteremtését nagy mértékben gátolta a népiskolai tanításból származó rendkívüli lekötöttség is. 276