A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

RÉMIÁS Tibor: Miskolc mezőváros 18. századi lakóinak jogi státusa és rétegződése (a Miskolc monográfia vonatkozó fejezetének tervezete)

jelentős hányada a nemesség, a görög és zsidó kereskedők vagy extráneusok kezére került. A továbbiakban a jobbágycsaládok megélhetési forrása egy-egy darab föld, egyegy távolabb fekvő szőlő, kivételes esetben kőlyuk, azaz pince és egy viskó. Marjalaki Kiss Lajos kutatásai szerint 1702-ben kb. 300 szántóvető élt, mint önálló gazda az Avas alján fekvő városban. Ugyanakkor a zsellércsaládok száma kb. 200-ra rúgott. 1702-ben ideértve az iparosokat, kereskedőket és a napszámból élőket is, a családok teljes száma kb. 900-ra szökött fel, aminek csupán harmadrésze volt jobbágytelkes polgár. Korszakunk elején a Papszer, a Toronyalja, a Mindszent és rövid ideig a Peceszer jelentette Miskolc város zsellér utcasorait. A 18. század közepére a szerek zsellér jellege már megszűnt. Lakóik robotmunka helyett taxát, bérletet fizettek. A legszegényebb réteg a pincék nyomortanyáira szorult ki.

47 Egy 1765. évi uradalmi összeírás szerint

48 Miskolc telkes, jobbágy családfőinek (hospes) száma 336, a velük egy háztartásban élő feleségek (hospitissa) száma 375 és a 14 év alatti gyerekek (filis) száma 356 fő volt. Összességében 1067 fő az, aki 1197 kapás szőlő tulajdonosa, ugyanakkor a mezőgazdasági munkához használt állatok és a napi élelmezési ellátásokhoz szükséges állatok száma összesen 158 db volt. (Az állatállomány megbontásban: 66 ló, 42 ökör, 39 szoptatós tehén és 11 sertés.) A szántóföldjeik terméshozama őszi vetésből 451 mérő, tavasziból pedig 62 mérő. Mindezen túl 41 szekér szénát is kaszáltak. Az összeírás másik részét a zsellérek adják. Náluk 70 családfő, 68 feleség vagy nőtag, 43 gyerek, összesen 181 fő. Ók is rendelkeznek szőlőrésszel, de valamennyien csak 32 kapás szőlő termését élvezhetik. E kevés zsellérnépség két lovat, 4 ökröt és egy szoptatós tehenet mondhat magáénak. Miskolc város 18. századi jobbágyvilágának egy tárgyi emlékét Bodgál Ferenc találta meg a megyei levéltárban. A levéltár 18. század eleji irataiból csúszott ki egy rovásbot, amire felrótták az írni-olvasni nem tudó embereknek a robotnapok számát. Hogy ez a szokás Miskolcon a 18. században még általános volt, erről a városi magisztrátus 1722-ben kiadott rendelete tanúskodik: „A kovács mestereket hivatván a városházához bíró uram, minthogy levél szerbeli szolgálattal ő kigyelnek is tartozának, mint a többi lakosok, de minthogy mesterségbeli szolgalatjuk szükségképen kívántatik a városnak, a becsületes tanács egyenlő akaratjából végeztetett, hogy szám szerint amennyien vadnak, mindenik ezen mostan folyó egy esztendőben mesterségével személy szerint öt magyar forintig szolgáljon, mely szolgálatról kiki közülük rovást vagy írást tartson magának hiteles módon."

49 A megtalált rovásbot a rajta lévő felrovás szerint a Tiszán leúsztatott s megyének átadott famennyiség nyugtájául szolgált, amelynek egyik darabját a megye, a másik felét pedig a fát átadó jobbágy őrizte meg igazolásul. Az első magyarországi népszámlálásból tudjuk, hogy Miskolcon a 18. század 80as éveiben 2414 ház volt, amelyben 3038 család lakott. Tudjuk-e, hogy milyen körülmények között éltek? Annak ellenére, hogy növekedett a város lakosságának lélekszáma, sőt gazdasági fejlődésnek is jelei mutatkoztak, emellett még 1793-ban is a házak 90%-a faház. Helyesebben favázú sárház, népies nevén paticsház volt. A belváros utcáin kezdtek ugyan sűrűbben állni a szép barokkos kapuboltozatú földszintes kőházak, mint a városiasodás bizonyítékai. Az összeírok azonban még a század végén is alig találtak többet két tucat emeletes lakóháznál.

50 47 Marjalaki Kiss L., 1962. 99. 48 Bm. L. XI. 601. N°34. Conscriptio Regio-coronalis oppidiMiskolcz-1765. 49 HOMHTD 76.869.13. 50 HOM HTD 74.423.95. Marjalaki Kiss L., Régi emeletes házak Miskolcon az 1793. évi házlajstromban (Kézirat) 118