A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

RÉMIÁS Tibor: Miskolc mezőváros 18. századi lakóinak jogi státusa és rétegződése (a Miskolc monográfia vonatkozó fejezetének tervezete)

képest pusztán néhány kat. holddal nagyobb szántóval vagy egy-két darab szőlővel többel rendelkezik. Úgy gondolnánk, hogy a nincstelen, vagyontalan, életét napról napra tengető réteg az, amely a városi társadalom 2,72%-át tette ki. Nézzük csak, hogy kik is ők valójában? A 16 fő a conscriptio sorrendjében a következő: Ács Miska, Molnár Mihály mester, Molnár István Borsy úr molnára, Almásy Márton, Szepsi György, Keresztúri Tóth György, Váradiné, Gabri Miklós, Nagy János, Ország András, Varga Mátyás, Mérainé, Tapasztó Tóth György, Tóth András, Festő István, Kis Mátyás. Láthatjuk, hogy az adózók legalsó szintjén vannak a molnárok, az extráneusok és egy-két, a munkájából megélni kevésbé tudó egyén. Ennek a korai adóösszeírásnak (1703) alaposabb szemrevétele jó kiindulópontot jelenthet a város 18. századi társadalmának rétegvizsgálatához. A fent közölt megállapítások közel sem teljesek, hisz egyrészt más egykorú forrásokkal történő összevetése még várat magára. Ugyanakkor tisztában vagyunk vele, bármennyire is alaposnak és precíznek tűnik az összeírás, a város társadalmának marginális elemei minden bizonnyal kimaradtak belőle. Summa summárum, Miskolcon 1703-ban ilyen vagyoni helyzetű társadalom vágott neki a feudális földesúri függőséget levetkőzni hőn óhajtott, független, önálló városi életnek. A VÁROSLAKÓK JOGI STÁTUSA Privilegizált városi lakók Miskolc mezővárosba már a 17. század derekától kezdve fokozatosan húzódtak be megyei hivatalnokok, birtokos nemesek és telekre, szőlőre, pincére áhítozó armalista nemesek. Itt azonban, a város árkain belül csupán a többi városlakónak is kijáró jogokkal rendelkeztek. Ugyanúgy fizették a töröknek járó adókat, a porciót meg a város vezetése által kivetett háziadókat, mint a többi contribuens. A szabad birtokokkal nem rendelkezők igyekeztek a városi tanács példáját követni a tekintetben, hogy fundusokra és/vagy ahhoz tartozó appertinenciáikra igyekeztek mentesítést kijárni maguknak, akár nagyobb összegek felajánlásával is. Ilyen nemesi adómentességet jutalmul is osztogatott a király vagy a királyné, de az utóbbi időkben, a zálogos bérlők kizárólagosan csak pénzért. A miskolci városlakók vagy az ide beköltözők és birtokokat vásárlók gyakran fordultak jószágaik megnemesítéséhez, ahogy az előzőekben erre már utaltunk is. Borsod vármegye országos viszonylatban is a legtöbb nemest felmutatni tudó terület volt. A vármegyén belül, Miskolcon képviseltette magát a nemesi lakosság a legnagyobb arányban. Borsodban ekkor kb. 17%, Miskolcon meghaladta a 30%-ot is a nemességnek a lakosság létszámához viszonyított aránya. Egyszerű tehát a tétel, hogy Borsodban és annak központjában a lakosság jelentős része nemes volt, ennek ellenére teljesen meglepő a város története iránt érdeklődők számára, hogy régiónkban a nemességkutatás gyermekcipőben jár. A város történetével a legkisebb mértékben is foglalkozók közül mindössze négy nevet emelhetünk ki, akiktől olvashattunk a miskolci nemesség történetéről. Benkő Sámuel, a korabeli szemtanú és a város első történetírója, Borovszky Sámuel, a megye történéseinek összefoglalója, Szendrei János, városunk nagy monografikusa és Leveles Erzsébet, az első, aki több forrástípus egyidejű felhasználásával igyekezett és tudott érdemben értekezni Miskolc múltjáról. Nézetünk szerint ők valamennyien a nemességkutatás hagyományos kutatási módszerét alkalmazták. Kis túlzással talán rájuk mondha100