A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)
VIGA Gyula: Tájforduló társadalom (Megjegyzések a kultúra ökológiájához)
viszonyban vannak az emberi-történeti tényezőkkel. A kultúra az alkalmazkodóképesség emberi módja, értve az alkalmazkodás alatt a másfajta műveltségi környezethez való „társadalmi-szociális" alkalmazkodást, a táji-kulturális különbségek viszonylagos kiegyenlítésére való folyamatos törekvést is. 12 Vagyis az ökológia humán élettér fogalmába bele kell értenünk a társadalmi faktort. Az európai parasztság esetében ez a feudális keretek évezredes rendező elveit jelenti, amelyben a szántóföld, rét, legelő, erdő, víz, irtvány, szőlő stb. kialakítása, használata, a természeti környezethez való alkalmazkodás legtöbb részlete meghatározott. Igaz, ezek a feudalizmus utolsó időszakában, szinte annak megszüntetését előkészítendő fogalmazódnak törvényekké, de a tulajdonjog, a birtokjog, a feudális kötelességek és szolgáltatások egész rendszere alapvetően befolyásolta az ember természeti környezethez való viszonyát is. A környezet hasznosításának legfontosabb részei tehát alapvetően szabályozottak, azok működése más, mint a néprajz által előszeretettel vizsgált „érintetlen", „eredeti" ökoszisztémáké, így az utóbbiakból aligha vonható le messzemenő következtetés az előbbiekre. 13 Nem vitatom persze, hogy igen széles az az értelmezési tartomány, amelyben a környezethez való alkalmazkodást, s annak a műveltség állapotára gyakorolt hatását értelmezhetjük mindannyian a magunk módján. Bár a távoli idők ködébe vész, de Európa történetének legkorábbi szakaszaiig visszavezethető ez a problémakör. A jégkorszak különböző szakaszai során jól megfigyelhető már az embercsoportok mozgása: a népesség az interglaciálisokban - bizonyára az állatállományt, azon keresztül a flóra változását követve - nyomul a kontinens belseje felé, hogy aztán az újabb eljegesedés során megint visszábbszoruljon. Az őstörténészek egyetértenek abban, hogy ennek - a klimatikus tényezők mellett - idegenélettani feltételei, összetevői is lehettek. 14 Az Óvilág későbbi évezredei is az embernek a klímához, növényzethet - főleg erdőkhöz -, valamint a vizekhez való alkalmazkodásáról szólnak; az utóbbi kettő esetében aktívan befolyásolva azok állapotát. A kontinens belső területén az erdőállománynak csaknem felét ki kellett irtani ahhoz, hogy a gazdálkodás súlypontja a mediterrán térségből északabbra tevődjön, ám a klíma, a csapadék, a talaj, az erdők megléte vagy hiánya, nem utolsó sorban a fenyő és/vagy lombos erdő megléte vagy hiánya kezdeteinél megszabta a gazdálkodás, az életmód főbb irányultságait, lehetőségeit. 15 (Megjegyzem, hogy a Kárpát-medencében pl. a lombos erdő és a tűlevelű erdő határvonala lényegében egybeesik a magyarság és a szlovákság etnikai, ill. nyelvhatárával, de ilyen egybeesések a kontinensen másutt is megfigyelhetők. 16 ) A mezőgazdaság előretörése Európa nagy részén egybeesik az erdő visszaszorulásával, az újabb mezőgazdasági földterületek megszerzésére csak az erdő- és a vízborította, vagy időszakosan vízjárta területek átalakításával volt lehetőség. A Kárpátmedence területe lényegében egyetlen nagy irtásterületként is felfogható. 17 Azonban nem csupán a népesség nagy részének munkát adó irtások és vízrendezési munkálatok hatnak ki alapvetően a gazdasági tevékenységre. Túl azon, hogy maga 12 Anell 1964. 7-9.; Hardesty 1974. 460.; BirketSmith 1964. 23. 13 R. Várkonyi 1992. 13-20. 14 A paleolitkutatásban az éghajlatváltozással együttjáró migráció, az eltérő adaptációhoz kapcsolódó különböző régészeti kultúra (ipar) „toposza" Breuil 1932. munkájában jelent meg. Lásd még Kordos-Ringer 1991. 530-531. Ezúton köszönöm meg Ringer Árpád kollégám szíves segítségét. 15 Hoffmann 1994. 73. skk. Bőséges európai irodalommal. 16 Kádár 1943. 73-78. 17 Frisnyák 1990. 55-56. 273
