A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

FEHÉR József: A bodrogolaszi kincslelet

vádlottak ügyében este 6 órakor meghozta ítéletét. 35 vádlottat felmentve, 3 vádlottat 8-8 napi, 1 vádlottat 1 napi fogházra ítéltek jogtalan elsajátítás vétségéért. Az ügyészi megbízott fellebbezést jelentett be." Itt kell felemlegetnünk a mai orgazdák szerepét napjaink műtárgy forgalmában. Az orgazdák „régiségkereskedő" vagy „használtcikk-kereskedő" fedőnév alatt mindenütt ott vannak, nemcsak a régészeti leletek körül forgolódnak, hanem szinte mindenféle műtárgy felbukkanásánál. Naprakész informáltságuk, kiépített hálózatuk, anyagi tehetősségük révén elérték a „szervezett bűnözés" kvalifikációját. Tevékenységük túlterjed az országhatárokon. Mivel ténykedésüket az egyéni s anyagi motiváltság határozza meg, az állam- és közérdek, a nemzeti kincs védelme nem játszik náluk szerepet. (Itt persze felróható az állam - mint tulajdonos - tehetetlensége és bürokratizmusa, valamint egyéb tényezők is.) Csak egyetlen példával: a bodrogolaszi aranykincs esetében megmutatkozott a múzeumi leletmentés nyomorúsága: a váratlan és rendkívüli esetre alig sikerült ásatási „keretösszeget" szerezni, s a fémkereső technikai eszköz még a Nemzeti Múzeumban is „rossz", működésképtelen volt. Az „illegális régészek" pedig már régóta fémdetektorral dolgoznak, egylőre még csak (?) külföldön... Mindezek igen tanulságosak és időszerűek, különösen a születőben lévő múzeumi törvény előtt. A jelenleg érvényben lévő rendelet szerint minden földben lévő muzeális tárgy az állam tulajdonát képezi. Bármilyen formában előkerült emléket a találó köteles vagy szakigazgatási szervnek, vagy művelődési szervnek (múzeum) beszolgáltatni. A beszolgáltatásra a rendelet nem ad határidőt, hanem azt „haladéktalanul" határozza meg. Ahogy az állam ereje és szerepe az utóbbi években, évtizedekben erodálódott, ugyanígy elveszítette hatásosságát ebben a vonatkozásban is. „Az érvényes múzeumi jogszabály (19/198l.tvr.) súlytalan és hatástalan" - állapította meg találóan kollégánk legújabb múzeumi szakfolyóiratunk hasábjain.

27 Nem ösztönzi a leletbejelentést a tálalói díj (jutalom) sem. A hivatkozott rendelet ugyanis nem írja elő az anyagi elismerés nagyságát, s nem is kötelező, csupán „adható", a tulajdonos állam, ül. a közgyűjtemények nem is sietnek, vagy nem is tudják azt (sem) kifizetni. A kialakult gyakorlat szerint egyébként a műtárgyak forgalmi értékének 515%-át adják. (A bodrogolaszi kincs tálalói, felfedezői jutalmát egyébként a nyomravezető lelkes múzeumbarátnak fizette ki a Herman Ottó Múzeum, elfogadható, méltányos nagyságrendben.) A bejelentői-találói-felfedezői jutalom anomáliájának megszüntetése érdekében talán vissza kellene térni a régebbi idők gyakorlatához. 1920 után például a jogszabály szerint a kincsleletet 8 nap alatt be kellett jelenteni, különben a megtalálót jogtalan elsajátítás miatt pénzbüntetéssel és az anyag elkobzásával büntették. Szabályszerű bejelentés után bizonyos értékhatárig a találó és az ingatlan tulajdonosa felezték a lelet értékét, bizonyos értékhatáron felül pedig a kincstár, az ingatlan tulajdonosa és a találó egyharmad-egyharmad részben osztoztak. A lényeg az volt mindig, hogy a megtalált kincset fel kellett osztani az állam, a kincset találó és a tálalási hely tulajdonosa között. Az 1929-es rendelet szerint a földből előkerült tárgyakat 3 napon belül be kellett jelenteni, a megtaláló az érték kétharmad részét kapta jutalmul. Az új törvény megalkotásához vehetnénk például más országokat is: szinte mindenütt érdekeltté teszik a talált kincs bejelentőjét. Nálunk ez nincs így, és súlyosbítja a helyzetet a tudatlanság és a nemtörődömség is, mely sajnos nemcsak az egyénekre jel26 Zemplén, 1934. szeptember 16. 27 Darkó Jenő: Az el nem készült jogszabályról. Magyar Múzeumok, 1995/1. sz. 11-13. 137