A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

PORKOLÁB Tibor: A hagyományteremtés kísérlete (Csorba Zoltán több mint fél évszázados irodalomtörténetéről)

közöttünk"

29

, hogy „Borsod szülötte és halottja [...] 65 évig volt egyfolytában miskolci lakos, próféta a maga hazájában"

30

. Lévay így válik „a legtipikusabb borsodi költővé"

31

, hiszen (és a Csorba itt valószínűleg Péterfy Jenő Lévay-kritikájának gyakran idézett tételéhez

32 kapcsolódik) „a borsodi tájat is ő emeli be az irodalmi tudatba"

33

: „Költészetében nemcsak fizikai tájunk rajza válik ki élesen - viszi tovább a gondolatot a szerző -, hanem a borsodi lelki táj is. így válik költészete regionális lírává. Amit Csokonai Debrecennek, Petőfi a Nagy-Alföldnek, Mikszáth a palócföldnek, azt jelenti Lévay nekünk. Színünk és szellemünk, tájunk és vágyunk Lévayban találta meg a költői hangot legigazabban."

34 Érdemes megfigyelni, hogy a szerző ugyan „regionális líráról" beszél, de ebbe beletartozónak véli Csokonait, Petőfit és Mikszáthot is. Azaz értelmezése szerint a regionalizmus nem egyenlő a provincializmussal, hanem éppen ellenkezőleg: a legjelentősebb írói életművekben is jellegadó sajátosságként ismerhető fel. A szerző szinte aggályosan ügyel arra, hogy ez a kultikus Lévay-portré ne kerüljön ellentétbe a magyar irodalom értékrendjével: nemcsak a „tájhaza" reprezentatív lírikusaként interpretálja Lévayt, hanem azt is hangsúlyozza, hogy ez a miskolci literátor Arany János, Tompa Mihály és Gyulai Pál barátja, az ún. népnemzeti irányzat tekintélyes képviselője, „a századvég egyik legnagyobb költője" volt. Úgy tűnik, a szerző Lévayban találja meg lokális nézőpont és egyetemes értéktudat összeegyeztethetőségének lehetőségét. Olyan alkotót sikerül ugyanis felléptetnie a borsodi irodalom szimbolikus vezéralakjaként, aki nemcsak regionális jelentőséggel bír, hanem a nemzeti irodalom kanonizált tekintélyének számít. A Csorba által közvetített Lévay-kultusz talán arra is magyarázatot adhat, hogy a szerző miért nem foglalkozik a régió XX. századi irodalmával. Mert az azért mégiscsak furcsának tűnik, hogy egy 1942-ben megjelenő regionális irodalomtörténeti szintézis egyszerűen nem vesz tudomást az utolsó fél évszázad irodalmi fejleményeiről. A szerző persze nehezen cáfolható érvekkel próbálja bizonyítani eljárásának indokoltságát: „Az elhunyt írók közül csak azokkal foglalkoztam, akik 1899 előtt kezdettek írni. Élő írókról nem írtam. Két okból. Egyrészt láttam [...], hogy a kortárs távlat nélkül sok tévedésbe eshet. Másrészt a ma dívó személykultusz illemtanának állandó áthágása nélkül ezt nem is lehetne megírni."

35 Bármennyire is meggyőzőnek tűnnek ezek a (hol szakmainak látszó, hol morális alapozottságú) indokok, a szerző mégsem árulja el e feltűnő hiány valódi okát. Nem meri ugyanis bevallani, hogy feltételezhetően azért zárja le irodalomtörténetét a századvég áttekintésével, mert idegenkedik az irodalmi modernség XX. századi jelenségeitől. Mivel a Csorba konzervatív irodalomszemlélete alapján a 29 Uo. 132. 30 Uo. 124-125. 31 Uo. 124. 32 „Ami Petőfinek az Alföld, az Lévaynak a Sajó vidéke. [...] költőnknek sikerült ezt a vidéket a magyar költészet tájképei közé emelni." (Péterfy, 1983. 685.) 33 Csorba, 1942. 132. 34 Uo. 132. Egyébként erre a miskolci Lévay-kultuszra Krúdy Gyula is felfigyel Miskolci koszorú című írásában: „Ami a költőket illeti: bájosan ragaszkodnak az öreg Lévay József emlékéhez, akinek elmúltával többé nem sokat számítanak azok a poéták, akik már nem járnak Kazinczy-kabátban. A tiszteletre méltó öregúr, akit harmonikás nadrágjában, pátriárkái egykedvűségével néhány év előtt magam is láttam a kaszinó felé baktatni: jó darab időre befüttyentette itt az útját a borotvált modern költőknek, akik néha borozás nélkül is mámorosnak vagy félbolondnak teszik magukat. Ha itt valaki ismét a város költője akar lenni, annak legalábbis akadémikusnak kell lenni, művelnie kell az ódát, a komoly lírát, és nem szabad megretirálni a nehéz borok elől. A régi megkopott házak mentén tulajdonképpen napjainkban is Lévay József törékeny, őszbe borult alakja suhan tova, amikor költészetre fordul a beszéd." (Krúdy, 1989. 176.) 35 Csorba, 1942. 8-9. 554