A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

BÁNFALVY Ferenc: Biedermeier varróasztal restaurálása

tömítőanyag elsődlegesen nem a rések eltüntetését, hanem a ragasztásnál használt enyv körüli párazárást hivatott elvégezni az asztallapon (mindkettő mechanikusan könnyedén eltávolítható). Az asztallapot a kávaélre enywel ragasztottam fel. Ennél a ragasztásnál - a fentiek értelmében - elsődleges szempont az oldható ragasztó megválasztása. Egyéb kiegészítések és javítások Az olyan apróbb sérüléseket, ahol indokolatlan lett volna fával pótolnom (méreteik miatt) az eredeti részeken lévő hiányokat, ott faliszttel színezett epoxigyantát használtam. Ilyen javítások több helyen, elszórtan vannak a tárgy egész felületén. Tisztítás után a meglévő svartnifelületek megduzzadtak, az új falapok a pácolástól szálkásodtak fel, így politúrozás előtt kénytelen voltam a felületeket 400-as polírpapírral átdörzsölni. Az anyagvizsgálat felületi bevonóanyagként sellakkot mutatott ki. Ezért a felületekre én is sellakkot vittem fel. A zárszerkezet tisztítását Komplexonnal végeztem (7-es PH). Szárítás után a felületet „MO" olajozó és rozsdalazító folyadékkal védtem le. A hiányzó kulcs pótlását nem tartottam fontosnak, mert nem használati, hanem kiállítási tárgyról van szó. Tág határok között válogathattam a különböző anyagú, alakú és megmunkálású kulcspajzsok között. Minden olyan kulcspajzs szóba jöhetett, amelyik rátevős volt. A fölszerelt kulcspajzsot Argentolban tisztítottam meg, majd szilikonolajjal védtem le a felületét. Raktározás és kiállítás alkalmával az 55-65%-os relatív páratartalom, a 20 °C állandó hőmérséklet és az UV sugárzás elkerülése szükséges. Összegzés Az olyan műtárgyak restaurálása, melyek nem autentikus darabok, számtalan kérdést vetnek fel. Ezek közül talán a legfontosabb a „mihez képest". Véleményem szerint minden esetben a tárgyból önmagából induljunk ki, mert így a válaszok többsége megadható. Ha sikerül a tárgyat önmagát megfejteni, akkor beavatkozásainkat a tárgyhoz önmagához, mint autentikushoz alakíthatjuk. Ennek szellemében igyekeztem mind a dolgozat megírására, mind a munka elvégzésére. Talán csak akkor válnak a tárgyak műtárggyá, ha az utókor fölértékelésében múzeumba, vagy gyűjtőhöz kerülnek. Egy tárgy megújításánál más elvárások lehetnek műtárgy és nem műtárgy esetében. Ha ugyanezt az asztalt nem műtárgyként kell megújítani, akkor a megrendelő minden bizonnyal az asztallap és a káva találkozásánál a tompa és enywel erősített illesztésnél valami erősebb megoldást igényel. Minden bizonnyal egy új zár beszerelését igényelné, melyhez a kulcs bármikor könnyen pótolható. Hogy a fiúk könnyen csússzon, valószínűleg ő maga parafinozná meg a fiókéleket. Magánszemély elvárná, hogy egy megújított bútort kapjon, ahol nincsenek összecsikart felületek, nem vízfoltos az asztallap, és a bútor nedves ruhával is tisztítható legyen amire a sellakk nem alkalmas. Ezeknek a gondoknak a megoldásában a restaurátor végülis magára marad. Igyekeznie kell az igényeknek úgy eleget tennie, hogy közben a restaurálás elvárásainak, de leginkább önmagának feleljen meg. 28 Csere Judit: A győri mészáros céh ládájának restaurálása. Múzeumi Műtárgyvédelem 16. MRMK Budapest 1987. 214. 29 Séd Gábor. Régészeti eredetű fémtárgyak tisztítása, konzerválása. MRMK Budapest 1979. 63. 714