A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

HOFFMANN Tamás: Házak, tornyok, udvarok (Parasztházak a Mediterráneumban)

Építőanyagok A régészeti, néprajzi, kultúrföldrajzi, építésztörténeti értekezések szerzői megegyeznek abban, hogy a mediterrán népek építkezési szokásait a fa szegényes hasznosítása, a kő vagy téglafalak alkalmazása jellemzi. Érthető: a mediterrán világ mindig is szűkölködött épületfában, ellenben a talajfelszínen csaknem mindenütt sok követ lehetett összegyűjteni, arról nem is szólva, milyen nemes anyagú kőbányák kínálták nyíltszíni kincseiket az építkezni szándékozóknak. Ha valaki egymásra rakja azokat a sematikus térképeket, amelyeket a hagyományos építkezési szokásokról és a neolitikus építészet emlékeiről szerkesztettek, a mediterrán világban úgyszólván semmiféle számottevő különbséget nem lehet felfedezni: mindkét térképen a kőépítkezés jellegzetes övezete a Földközi-tenger melléki táj. A különbség mégis nyilvánvaló a két térképen ábrázolt építészeti kultúra között. Az egyiken földszintes házak, a másikon pedig emeletesek adják meg a táj karakterét. A neolitikus leletek nemzetségek emlékei, a települések nem magányos családok tanyavilágát jelentik, a hagyományos népi építőkultúra együttese tanyákból és városokból áll, valamint olyan villákból, amelyeknek előzményei a középkor lakótornyai, s valamikor lakói majorokat igazgattak: földesurak voltak. A mondottakból következik, hogy az építkezési szokások alakulásában nemcsak maguknak a lakóknak van meghatározó szerepük, hanem azoknak a társadalmaknak, amelyekben a lakók élnek. A kalákában épített kunyhók és a mesteremberek által felhúzott falakkal épített többszintes házak magukon viselik társadalmi környezetük bélyegét. Ahol városok vannak, ott a falvak lakói hamar árukapcsolatokba jutnak a városiakkal. Talán a legszembetűnőbb következmény az, hogy a falusi házakat városi mesteremberek építik fel. Ok közvetítik vidékre a városi polgárházak és más épületek megalkotása során szerzett tapasztalatokat, az építőkultúrát. A legnyilvánvalóbb példák a Földközi-tenger mellékéről valók. Itt az ökológiai adottságokból eleve következik, hogy aki házat épít, annak takarékoskodnia kell a fával, viszont bőségesen használhatja a követ. Erdőkből ugyanis mindig kevés volt, kőbánya pedig - néhány partmenti síkságtól és nagyobb folyóvölgytől eltekintve - mindenütt. Ráadásul a hajóácsok, a városi építkezéseken dolgozó mesteremberek, a faszénégetők, a kovácsok, a juh- és kecskenyájak pásztorai, sőt maguk a parasztok is az ókor óta riasztó mértékben pusztították a faállományt. A kőfalak maradványai a prehistoriából is fennmaradtak, s a hagyomány töretlenül él napjainkig. A folyamvölgyekben, a síkságokon nincs kő, s most már a fa is kevés. Itt mindig is szívesen építettek földfalazatokat, majd Toszkánában a középkorban, később pedig a Pó-völgyében még a parasztházak építésekor is átváltottak a téglára. Ilyen anyagfelhasználást Hispánia félsivatagos tájain is megtettek a tehetősebbek, itt azonban a változásokra jóval később, az elmúlt három évszázadban került csak sor. Mindazonáltal a mediterrán tájak vidéki építkezéseit mindenütt érték urbanizációs hatások, ami az emeletes parasztházakon jól látható. A mediterrán vidék látképe nemcsak természeti adottságai révén különbözik a többi európai táj arculatától, hanem emeletes parasztházai miatt is. Ezek ráadásul csak nagyon kevés helyen láthatók rendezett falvakban, hiszen jószerével olyanok csak Nyugat- és Közép-Európában vannak a korai középkor és a középkor óta, keleten pedig az elmúlt háromszáz évben tettek (néhol sikeres) kísérletet arra, hogy a parasztokat teleksoros falvakba telepítsék. De az Elbától keletre úgyszólván mindenütt földszintes házakban élnek az emberek vidéken, mígnem nyugaton zömmel emeletes házakban, ami az utóbbi ötszáz év fogyasztási szokásainak bizonyítéka. Noha az Atlanti-Európában sokhelyütt elterjedt a kőépítkezés és az angolok, nemkülönben a hollandok a 15. század óta sokfelé szívesen építettek téglafalú parasztházakat, a vidéki otthonok túlnyomó többsé63