A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

GALUSKA Imre: Vázlatok a Harangod-vidék református egyháztörténetéhez

villát vásároltak olyankor kurátor uraimék, melyeket aztán gyűlés múltával eladtak. Úgy kellett a gyűlésekre készülni, mint egy lakodalomra. Ha az egyházmegye valamely felsőbb részére kellett menni gyűlésre az eklézsia követeinek, bízvást számíthattak a lovaknak takarmányra a pataki főiskola majorjában. Ha netalán az iskola is szűkében volt a szénának, az esperes köröző levelében idejében értesítette az eklézsiákat erre. A gyűlést is az esperes currense, körlevele hirdette meg. Ezek csakugyan köröző levelek voltak, körüljáró levelek, mert egy faluból a másba, a következőbe kellett vinni, mígnem visszaérkezett a kiinduló helyre. A currensek vitele még a múlt század elején is a rektoroknak volt szoros kötelességük. Ha előfordult hanyagság, késedelem, nem késett az esperes hűségesebb gondosságra serkentő szigorú figyelmeztetése: „Míg szomorú áldozattya nem lesz valamelyik Oskola Rector a Közönséges Levelek eránt való figyelmetlenségének..." A vándorgyűlések rendszerét az Alsó-Zempléni Egyházmegye 1844-ben szüntette meg. Ettől kezdve a traktus gyűléseinek helye Sárospatak, ez a „mindenkor különös tekintetben tartott Ekkl(esi)a". Az egyházközségekre pedig kivetették a „gyűlés kitartási költség"-et, arányosan. Legtöbbet Megyaszó fizetett: 9 forintot. A borsodi egyházmegyei gyűlésen mind a mai napig megállapítják a következő gyűlés helyét; ebben a régi vándorgyűlések emléke él. Emlegessünk még fel egy egyházkerületi gyűlést, a Bőcsön 1808. április 21- és 22-én tartott Generálé Consistoriumot. Itt fogadták el a főkurátornak azt a javaslatát, hogy a patrónus urak külön-külön, egy-egy traktusbéli prédikátorok pedig összesen, a pataki iskola új épületire vállalják el egy kőműves legény évi fizetését. Papok, rektorok A kőszívű ember fiai című Jókai regény derűs jelenete, hogy a kihallgatásra rendelt református lelkészt mily nagy tiszteletben részesítik az állami hivatalnokok, mert útlevelében foglalkozásaként miniszter van beírva. Ui. a református lelkész hivatali megnevezése ez volt: minister ecclesiae, minister verbi divini (az egyház szolgája, az Isten Igéjének szolgája). így nevezi a lelkipásztorokat (V/erbi/ D/ivini/ Ministrorum) Bethlen Gábor kollektív nemesítő oklevelének címerrajza is. A lutheránus Szirmay Antal megmosolyogja egy Harangod-vidéki református lelkész foglalkozásának maga-megnevezését, és Hungária in Parabolis című gyűjteményéből Tóth Béla is átveszi anekdotái közé: „Egy kálvinista pap - úgymond - 1794-ben így iratkozott alá egy folyamodásában: 'Alázatos szegény szolgája N. N. a takta-harkályi reformata szent gyülekezetben az isten beszedi titkait sáfárló Názáretbeli Jézus szolgája'".

48 Lelkészeink foglalkozásának eme régi neve az 1. Kor. 4,1-en alapul (úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit, és Isten titkainak sáfárait). Az anekdotabeli aláírás szövege azonban valószínűleg eltorzult! A jelző és a jelzett szó a latin szöveg hibás fordításában elszakadt egymástól. Helyesen: „a Názáreti Jézusnak az Isten beszédei (Igéje) titkait sáfárló szolgája." A protestáns lelkészek címe a prédikátor volt, a pap nevezetet elutasították. Az elnevezés megváltozása a múlt század dereka táján ment végbe. Kesznyétenben Nagy Gábor a keresztelési anyakönyvben egy darabig prédikátornak írja magát, egy ízben, 1839-ben azt írja, hogy H. Pap, de 1842. január 26-tól Lelki-pásztor, többnyire lelkész, s 1852. nov. 21-től általában lelkész. A múlt évszázad elején a prédikátor szót a neológusok hitszónoknak fordították, s voltak, akik megszólításban is alkalmazták. 48 Tóth Béla: A magyar anekdotakincs. Budapest. II. k. 4. 635