A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

TÍMÁR Árpád: Szinyei a századelő magyar művészeti irodalmában

SZINYEI A SZÁZADELŐ MAGYAR MŰVÉSZETI IRODALMÁBAN TÍMÁR ÁRPÁD Mintegy száz éve annak, hogy Szinyei Merse Pál visszatért a magyar képzőművészeti életbe. 1894-ben állított ki újra a Műcsarnok téli tárlatán, majd nagyobb kollekcióval részt vett 1896-ban az ezredévi kiállításon is. Ismertsége, népszerűsége, hivatalos és szakmai elismertsége ettől kezdve meredeken ívelt felfelé, s tulajdonképpen az 1912ben megrendezett gyűjteményes kiállítása óta vitathatatlanul a legnagyobbak közt tartja számon mind a nagyközönség, mind a szakmai közvélemény. Munkácsy és Csontváry mellett bizonyára róla írták a legtöbb cikket, tanulmányt és monográfiát, a Majális pedig feltehetően a legismertebb, legtöbbet reprodukált magyar műalkotás. Művészetének, páratlan teljesítményének újrafelfedezése a millenniumi kiállításon azonban még inkább csak rácsodálkozás volt, ámulás és ünneplés, a megtalált kincs feletti öröm kinyilvánítása, az elemző és értelmező munkára csak ezután került sor. Pályafutásának feltárása, teljesítményének értékelése, művészetének történeti elhelyezése fokról fokra történt meg, s ebben döntő szerepe volt századunk első két évtizedének. Az első megemlítendő írás szerzője Nyitray József volt, aki 1902-ben A Hét című hetilapban méltatta Szinyei művészetét: „egyike volt a legelső plein-airistáknak, hazánkban pedig föltétlenül a legelső..." - ebben jelölte meg Szinyei történeti jelentőségét. Azt persze, hogy mi a plein air-művészet lényege, már ekkor is többféleképpen értelmezték. Nyitray felfogását a korai nagybányai festészet stíluseszménye határozta meg, ennek előzményét látta a Szinyei által végrehajtott akadémizmus elleni fordulatban: „Az ő mélyen járó értelme, helyes érzéke, finoman érző szíve idejekorán megsejttette vele, hogy az új művészetnek szakítani kell az ósdi receptekkel, a nyavalyás romantikus fölfogással, a hazug barna tónusokkal s azzal a megcsökönyösödött kozervativizmussal, mely önzőén körül akarja sáncolni a művészetet. Belátta, megérezte, hogy a nagy levegő, de nem a napfény, mely erős fényre és árnyékra osztja a tárgyakat, hanem az ezüstös borongás, melyben nincs sugár és nincs árnyék, mely mindent körülfoly, semmit el nem von a szem elől, legjobban érvényre juttatja a fának, fűnek, emberi testnek karakterét, főleg pedig igaz színeit. Nem utolsó érdeme Szinyei Mersének, hogy helyes érzéke megóvta őt minden túlzástól, nem gazdagította a kremzervájsz-gyárosokat, nem hajtotta túl az új irányt, hanem megóvta azt a művészi tapintatot még a kép formájában és nagyságában is a tartalomnak megfelelőleg..." Nyitray Szinyei magatartásában, etikai alapelveiben is azokat a vonásokat emelte ki, amelyek teljes mértékben összhangban álltak a nagybányai elvekkel: „Sz. M. becsületes művészi meggyőződése soha meg nem alkudott. Hazudni nem tudott, ment a megkezdett úton..." Szinyei elismerésének következő fontos állomása az volt, hogy 1903-ban a Lyka Károly szerkesztette Művészetben megjelent Malonyay Dezső írása, amely Szinyei önéletrajzát tette közzé, forrást, hivatkozási alapot teremtve ezzel sok-sok későbbi cikknek, tanulmánynak. (Ma már persze tudjuk, Sz. M. Anna forráskiadása óta, hogy Malonyay eljárása a legkevésbé sem felelt meg a forrásközlés normáinak, törlések, át575