A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

PORKOLÁB Tibor: A hagyományteremtés kísérlete (Csorba Zoltán több mint fél évszázados irodalomtörténetéről)

leg nagyon érdekelne, hogy miként kerülhetett Porcs Kálmán tanügyi főtanácsos úrtól a múzeum könyvtárába ez a 21858-as számú példány.) Tehát nálam van, én birtoklóm, használom, lapozgatom, és azt hiszem, még jó ideig nem fog visszakerülni a múzeumi könyvtárba. (ARRÓL A BIZONYOS LOKÁLIS NÉZŐPONTRÓL) Amikor először vettem kézbe a Csorbát, gyanakodva méregettem. Nem tagadom, érdektelen helytörténeti adathalmaznak, valamiféle vicinális historiográfiai próbálkozásnak tekintettem. (Talán egyedül a címlap puritán tipográfiája nem taszított, bár a középre zárt irodalomban szó alatt ott éktelenkedett egy vonalkódra emlékeztető, fordított piramis alakú ábracsökevény.) Ezt a szigorú álláspontot az irodalom táj-, illetve földrajzi szempontú vizsgálatával szemben érzett kételyeim táplálták. És mivel egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy lehet helyi perspektívából irodalomtörténetet írni (pontosabban: biztos voltam benne, hogy nem lehet, de ha esetleg lehet, akkor sem szabad), alig leplezett ellenszenvvel viseltettem minden ilyen jellegű kísérlettel szemben. (Az a kérdés, hogy lehet-e és szabad-e egyáltalán irodalomtörténetet írni, fel sem merült bennem.) Meg voltam győződve arról, hogy a regionális közelítésmódból nem következhet más, mint provinciális lábnyomkultusz, (gyakran kétes hitelességű) topográfiai adatok végtelen halmozása. A helyi irodalmat számomra az jelentette, hogy a helyi költő (helyi prózaíró általában nem volt) néha megkapta a helyi irodalmi díjat, aztán felolvasott a helyieknek azokból a műveiből, amelyek a helyi lapban jelentek meg, és amelyek (talán) fontos szerepet töltöttek be a helyi tudat formálásában. A helyi irodalmi tradíciók pedig az „ITT JÁRT PETŐFI SÁNDOR"-típusú - rendszerint pontatlan, helyesírási hibáktól hemzsegő emléktáblákban manifesztálódtak. (Mellesleg: hol nem járt Petőfi Sándor?) És én rezzenéstelen arccal néztem ezeknek az emlékhelyeknek a szívós, kitartó, ám reménytelen küzdelmét a pusztulással: láttam a repedezett márvány imitációkat, a kopott aranyozásokat, az elfolyó betűket, az aránytalanul nagy, betonvasból hajlított, rozsdás kampókon lógó mumifikálódott koszorúkat, és azt, hogy előbb-utóbb villanyoszlopot, telefonfülkét állítanak eléjük és festékszóróval fújják le őket. Úgy véltem, hogy ezeket a szomorú kegyhelyeket a helyiek csak azért nem felejtik el, mert (a honismereti mozgalom helyi kádereit és a helyi honismereti szakkör aktivistáit leszámítva) nem is tudnak a létezésükről. A Csorba ezt a lokális irodalmiságot látszott közvetíteni a (Tisztelt) Olvasók számára. Csak jóval később, a Bevezető elolvasása után tűnt fel, hogy a lokális nézőpont problematikussága Csorba Zoltánt is élénken foglalkoztatta. Meglepetéssel konstatáltam, hogy (ha elmélyült teoretikus alapozottságot hiába is keresnénk nála)

5 mégsem hagyta reflektálatlanul ezt a témakört, sőt szakmailag releváns kérdései is vannak: „Felvethetjük a kérdést, hogy lehet-e beszélni borsodi tájról, népről és irodalomról? Vajon nem egy irodalmilag illetéktelen közigazgatási fogalom becsempészése-é ez a költészetbe? Sokan talán olyan mesterkélt rendező szempontnak fogják ezt ítélni, mint görög katolikus magyar irodalomról, vagy a kisiparosok magyar irodalmáról beszélnénk."

6 Örültem, hogy a Csorba szerzője számára sem tűnt teljesen problémátlan szellemi kalandnak egy regionális irodalomtörténeti szintézis megírása. Azt viszont álmélkodva vettem észre, hogy milyen gyorsan rátalált a problémák kiiktatásának (talán leghatékonyabb) módjára. Azzal ugyanis, hogy bevezette az „érzelmi közösség" és „közösségi 5 Ez még akkor is így van, ha a szerző a Bevezetőben Taine ún. miliőelméletére és Nadler „etnológiai irodalomszemléletére" is hivatkozik. 6 Csorba, 1942. 5. 548